Észak-Korea viselt dolgaival tele vannak a hírek, arról azonban nem nagyon szereztünk tudomást, hogy Dél-Koreának is vannak sötét foltok a történelmében. Nem is olyan régen, 1980 májusában történt a véres kvangdzsui mészárlás, amelynek során több száz diákot gyilkoltak meg a katonák. Han Kang, a Man Booker-díjas Növényevő szerzője történetesen ezen a településen született, majd amikor felnőtt fejjel visszatért gyermekkora színhelyére, döbbenten szembesült a tényekkel, és ebben a könyvben állított emléket ennek a szomorú eseménynek. Zsigerig hatoló drámát kapunk, az írónőtől megszokott lírai stílusban, több szempontból bemutatva a történeteket. Kár, hogy a végén olvashatók a fordító megjegyzései, mert ebből tudjuk meg, hogy mi is volt ez az esemény, amelyről a szerző írásai szólnak, jobb lett volna, ha előszóként jelenik meg, mert így könnyebb lett volna értelmeznie a szöveget az olvasónak, de ennél több hibát nem tudok felróni ennek a rövid, de annál letaglózóbb kötetnek. Időben előrefelé haladunk, a mészárlásban érintett diáktól indulva harminc évvel később találkozunk az édesanyjával, megtudjuk, hogyan alakult a család élete a borzalmas események után. Lassan, de biztosan teljes képet kapunk az azokban a napokban történt szörnyűségekről, majd a megtorlásokról, a börtönévekről, a tönkretett életekről, a soha fel nem dolgozott traumákról. A zárszóban a szerző elmeséli nekünk, hogyan bukkant rá a történetre, amelyről évtizedeken keresztül nem beszéltek az emberek, hogyan kért engedélyt a főszereplő testvérétől arra, hogy megírhassa a szomorú eseményeket, és mennyire megrázta ez az egész, amelynek akár ő is az áldozata lehetett volna, ha nem költözik el a családja néhány évvel korábban Kvandzsungból. Han Kang stílusa nagyon letisztult, kevés szóval tud nagyon mély dolgokról írni, kőkemény drámát kapunk ezúttal is, amelyből átérezhetjük, milyen volt átélni ezeket a borzalmas eseményeket, és mennyire határozta meg a túlélők életét ez a néhány nap. Iszonyúan erős próza, történelemrajongóként én már sok véres csatáról olvastam, de ez a kötet nagyon megrázott, ilyenkor látszik a minőségi szépirodalom ereje, nem kell ahhoz tengernyi vér, hogy a lelkünkig hatoljon a katonák által aránytalanul túlzásba vitt erőszak. Borzasztóan szép könyv.

Egy fiatal diák úgy dönt, hogy segít átadni a rokonoknak a meggyilkolt társai testét, majd édesanyja kérésére sem képes arra, hogy otthagyja őket, amikor visszatérnek a katonák. Sok évvel később megtudjuk, milyen borzalmas döntést kellett hoznia az anyának aznap este, hogy megmentse a másik gyermeke életét, ha már az egyikért nem tudott semmit sem tenni. Közben megismerünk még néhány sorsot, amelyet derékba törtek ezek a napok, és akiknek a tragédiáján nem tudtak enyhíteni az évek...

A borító fantasztikusan jól sikerült, tökéletesen kifejezi a könyv hangulatát, miközben gyönyörűen került kivitelezésre (a szomorú tartalom ellenére öröm látni ilyen minőségi borítót). Általában nem szoktam külön írni a borítókról, de ez tényleg zseniális lett, megdöbbentő és azonnal ráhangol arra a tragédiára, amelynek az évtizedeken túlnyúló hatása csak a könyv végére derül ki. A katonák szükségtelenül alkalmaztak ilyen mértékű erőszakot a diákok ellen, néhány év múlva minden túlélő elhagyhatta a börtönt, az országban ma már nincs diktatúra, de ettől az átélt élmények nem halványodtak, iszonyú volt végignéznie a diákoknak a társaik halálát, és nem kímélték őket a börtönben. A testük túlélte ugyan a szenvedéseket, de a lelkük teljesen összetört, soha nem tudtak teljes értékű életet élni, többen önként dobták el maguktól az életüket, mások az örök magányt választották. A családtagok is megvívták a maguk belső harcait, a megnyomorított sorsokon nem tudott változtatni az, hogy a diktatúra idővel megszűnt, az érintettek soha nem heverték ki az azokban a napokban szerzett testi-lelki sebeket.

Keretes szerkezetű a mű, az 1980-ban elkezdődött események végkifejletéről 30 évvel később szerzünk tudomást, miközben a köztes években történtekkel is megismerkedhetünk. Han Kang azzal tépi darabokra az olvasó lelkét, hogy a legártatlanabbnak látszó monológ kellős közepén visz vissza bennünket a múltba, a hétköznapi események zajlása közben hirtelen a semmiből érkezik néhány olyan erős mondat, hogy utána percekig kapkodjuk utána a levegőt. 210 oldal az egész könyv, de képtelenség egyben elolvasni, minden rész után muszáj letenni a kötetet, néhány percig a semmibe meredni és megpróbálni feldolgozni a korábban olvasottakat. Nem vérgőzös a történet, éppen azért tudja ennyire megrázni az olvasót, mert a lelki folyamatokat mutatja be, az elmúlást pedig olyan líraian írja le, hogy csak hangtalanul zokogni lehet rajta.

Olyan kevés az igazán erős dráma, amely amúgy emberesen földhöz tudja vágni az olvasót, hogy minden benne elmesélt borzalom ellenére óriási élmény volt Han Kang könyvét elolvasni. Semmi felesleges szöveg, minden szó a helyén van, nem fecseg, csak a lényeget veti papírra, amely éppen a maga szikárságával tud igazán hatásos lenni, több ennél sokkal kevesebb lett volna. Lezúzza az ember lányának lelkét ez a tömény tragédia, mégis azt mondom, hogy az ilyen könyvek miatt volt érdemes annak idején megtanulni olvasni. Emlékezetes darab, amely sokáig az olvasóval marad, méltó emléket állított benne a szerző a kvandzsungi mészárlás áldozatainak.

10/10

A könyvet a Jelenkor Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.