Az Utóhatásról két hete mást sem lehet hallani, csak azt, hogy mennyire elképesztően jó. Szerették a Twitteren, imádták a Rotten Tomatoes gyűjtőoldalon, a Youtube-on, az elmúlt napokban pedig a magyar kritikák is oda-meg vissza voltak tőle. A hype, a pozitív visszhang viszont becsapós dolog lehet: az emberben akarva-akaratlanul irreálisan magas elvárások alakulhatnak ki, aminek köszönhetően egyfelől képtelen lesz igazán élvezni a filmet, másfelől pedig mivel nagy csalódás éri, a reálisnál talán hevesebben szidja majd az adott alkotást, vagy azokat, akiknek tetszett. (Star Wars.. Khmm.)
A hatodik Mission: Impossible mozival én sem igazán tudtam, hogy hányadán állok, amikor peregtek előttem a képek a vásznon. Az első negyvenöt percben nehezen éreztem rá az ízére. És akkor jött a párizsi autós-motoros üldözés, én meg kaján vigyorral az arcomon konstatáltam, hogy 'NA VÉGRE! Már tudom, miről beszéltek az internetes véleményekben..." McQuarrie rendezése ott nyert meg magának, beszippantott és nem is engedett kitörni a mozgóképes varázslatból egészen a stáblistáig. Ennek ellenére nem mondhatom azt, hogy hibátlan film született, de a 2010-es évek tíz legjobb blockbustere közé sokaknál be fog férni Ethan Hunt újabb kalandja.
Pedig igazából nincs sok újdonság az Utóhatásban. A történet a már-már unalomig ismert sablonokból épül fel, a hatástalanításra váró bombától kezdve a maszkos trükkökön át az egyre nyaktörőbb mutatványokig itt van minden, ami elvárható egy kémfilmtől, illetve egy Mission: Impossible résztől. Az bejáratott paneleket viszont mindig sikerül feldobni valamilyen kis aprósággal: ez megnyilvánulhat finom örinóniában ugyanúgy, ahogy egy-egy korábbról átvett szituáció kiforgatásában. Mégis, ha lehet kárhoztatni valamiért az Utóhatást, az a történet. Bár McQuarrie az egyes jeleneteket, nagyobb set piece-eket mondhatni a tökéletességig csiszolta, forgatókönyve mégis inkább tűnik a nagyobb akciórészek egy laza sztorival való összefűzésének, mint egységes egésznek. Mindez azonban csak azt jelenti, hogy miközben hőseink nagy elánnal kergetik a MacGuffinként szolgáló atomtölteteket, az események hátterének kidolgozása és elmélyítése elmarad: igaz ez még akkor is, ha ezúttal szorosabb a kapocs az előző felvonással, mint a széria fennállásának során bármikor. A karakterek közül Ethan Hunt további árnyalatokat kap, a többiek viszont néhány kivételtől eltekintve megmaradnak abban a szűkre szabott szerepkörben, mint eddig is. Ez utóbbi azért nem túl nagy probléma: eddig is működtek a mellékfigurák, most sem mondanak csődöt.
Az elmesélt kém-kaland nem túl kirívó volta ellenére mégis miért ér el erős (utó)hatást a film? Azért, mert amit McQuarrie és a többiek megalkottak akció és adrenalinadagolás terén, az valami egészen parádés. A párizsi autós-motoros üldözésről már írtam néhány dicsérő szót és ugyanezt megtehettem volna akár a film fináléjával, vagy éppen az elejével is. Minden húsz percre jut egy stílusos csörte, üldözés, apróbb csavar: a részletekben rejlik az Utóhatás szépsége.
Apropó, szépség! A fényképezésért felelős Rob Hardy igazán kitett magáért. Mind a nagytotáljai, mind a szűk térben felvett 'festményei" elismerést érdemelnek. A gyönyörűen felvett jelenetek magukban hordozzák a stílust és eleganciát. E két jelző pedig totálisan áll az akciószekvenciákra is, amelyek úgy tudnak 'over the top", elszállt cuccok lenni, hogy közben mindvégig hihetőek, bizonyos részleteikben nyersek és realisták maradnak. A Mission: Impossible világán belül ennél jobban már nem igazán lehet tágítani a határokat anélkül, hogy ne legyen nevetséges a végeredmény. McQuarrie tehetségét bizonyítja, hogy mindvégig érezte, meddig mehet el.
Az Utóhatás erős film és indokolt a felhajtás körülötte. A tökéletességtől messze van ugyan, és a műfaj megújítójaként sem fogjuk emlegetni, de az biztos, hogy hatodik résztől ennek az élménynek a töredékét sem szoktuk kapni. Cruise, McQuarrie és a stáb többi tagja viszont bebizonyította, hogy ilyenkor sem lehetetlen küldetés valami nagyot alkotni.
8/10
