A CIKK TÉNYLEG EXTRÉM SPOILERES, és egy olyan szerző írta, akinek tetszett a film.
Az ébredő Erő. Két éve érkezett meg a mozikba az első Disney által felügyelt, gyártott Star Wars epizód, s még most is hatalmas vitákat vált ki. Én szerettem, szeretem, és Az utolsó jedik előtt is szívesen néztem újra. Azok az emberek, nézők és kritikusok, akiknek nem tetszett, többnyire ugyanazokat a dolgokat hiányolták belőle, a legtöbbet hangoztatott negatívum pedig az volt, hogy az eredeti ötleteket hanyagolták a készítők és a film bőségesen hajazott a negyedik részre. S való igaz, a felépítés hasonló volt, ismét volt egy Halálcsillag típusú bázis, egy sivatagi bolygón élő Erő-használó és maszkos gonosz is, de lehetne még sorolni a hasonlóságokat. Abrams, a rendező egyszerűre vette a figurát, filmjét elsősorban a nosztalgia adta el, illetve az, hogy a látványvilágban visszatért az eredeti trilógia vonalához és ismét egy poros, lepusztult galaxisba vezette el a nézőt, ahol egy diktatórikus, elnyomó hatalom ellen kellett felvennie a harcot a bátor lázadóknak/ellenállóknak. Az ébredő Erő lendületes, könnyed darab volt: nem vállalta túl magát, felvezette a karaktereket, adott az univerzumnak egy addig nem látott antagonistát (és ezen újításért is a nézői kritikák kereszttüzébe került, ha van frissítés, az a baj, ha meg nincs, az a baj alapon), főhősnek pedig egy hölgyet tett meg. Én őszintén nem értem, hogyan lehet sokaknak ennyire nagy megvetéssel fordulni e film felé, de mindez nem is igazán lényeges a mondandóm szempontjából: sokkal fontosabb az, hogy a Disney Az ébredő Erővel megteremtette az első, nyitó részét egy trilógiának, ami abszolút hagyománytisztelő darab lett. Biztonsági játék, vágnák rá sokan, s talán így is van: ahhoz azonban, hogy az egeres óriáscég át tudja venni a stafétát George Lucastól logikus (üzleti és kreatív) lépésekre van szükség. Ilyen szempontból pedig teljesen érthető, hogy a Skywalker-saga első általuk készített folytatásánál nem fordították ki magából azt a messzi-messzi galaxist.
A 2016-ban a mozikba berepülő Rogue One érdekes kiegészítő film lett, ami el mert szakadni a Star Warstól szokásos jó és rossz felosztástól, de legalábbis volt bátorsága néhol a szürke zónába is belepillantani, ráadásul fénykard is csak azért tűnt fel benne, mert egyszerűen muszáj volt már Darth Vadernek egy igazán 'badass" akciójelenetet kreálni a filmvásznon. Most megérkezett Az utolsó jedik, az interneten pedig már a megjelenés előtt is lázas viták folytak a minőségéről, mostanra pedig aztán kis túlzással tényleg minden webes oldal Rian Johnson alkotásáról szól. Ez a mozi pedig van, hogy javítja Az ébredő Erő bizonyos húzásait, van, hogy szimplán továbbfejleszti azokat és van, hogy egyszerűen kidobja ezeket a fagyos világűr végtelenjébe egy merész húzással. Egy nem túl bátor moziból az egyik legmeglepőbb és legfrissebb Star Wars film nőtt ki, aminek ráadásul az a fő motívuma, hogy miként engedjük el a múltat, hogyan tanuljunk abból és keressünk új, talán jobb, de legalábbis más utakat. Az utolsó jedik megteszi az első, kemény lépéseket abba az irányba, hogy egy a jövőben elkészülő másik trilógia darabjai már tényleg ne Palpatine-klón fővezérekről és a Skywalker családtörténetről szóljanak.
Az, hogy minőségileg milyen a film, vagy hogy kinek mennyire tetszik, az egy dolog, nem kívánok különösebben foglalkozni vele. Azt tudom elmondani, hogy én többnyire odáig vagyok érte, de ugyanakkor idegesített benne, hogy BB8 egy szuperhős lett (Abrams sokkal elegánsabban használta a hetedik felvonásban), néhány poént túlzásnak véltem (még ha érteni is véltem, miért viccelődik Johnson), s egy-egy mondat is meglehetősen érdekesen hangzott, ami elhagyta a karakterek száját. Ráadásul a CGI is túlhasznált a filmben, Abrams láthatóan sokkal többet dolgozott azért, hogy alkotása realistább, vagy legalábbis kézzelfoghatóbb, hihetőbb legyen ilyen tekintetben. A porgok jópofa adalékok voltak, ennyi nálam bőven belefért és abszolút nem zavar, hogy pusztán az eladhatóság miatt kerültek bele a filmbe: ha majd túltolják őket úgy, ahogy a mostanság tévedhetetlennek és zseninek kikiáltott Lucas tette azt a rossz emlékű Jar Jar Binkssel, akkor sírok majd egy keveset. De félre a cinizmussal! Az utolsó jedik sűrű darab, gyors folyású, de azért nem halad rohamtempóban: hagy elegendő időt annak, hogy a Luke Skywalker, Klyo Ren és Rey közti kapcsolatot Star Warstól szokatlan mértékben kiaknázza (ezzel nem azt akarom mondani, hogy eddig nem voltak hasonló momentumok, illetve hogy azok nem voltak jók, csak azt, hogy itt egészen komplexen festette meg a rendező az ő hármasuk közt feszülő viszonyt), illetve a karakterek lelki vívódását bemutassa. A másik, ellenállós szál hozza az űrcsatákat, kalandokat, s itt lép be a képbe egy másik fontos eleme a filmnek: a REMÉNY. Ez az, ami hajtja az Első Renddel szembeszállókat, és ez volt az, ami cselekvésre sarkallta a lázadókat is a Birodalom ellen. 
Az utolsó jedik tehát egyrészt a múlttal és az azon való túllépéssel foglalkozik, másfelől pedig fő motívumnak jelöli meg a reményt. (Olyannyira, hogy legalább annyiszor elhangzik itt a 'hope" szócska, mint a Halálos iramban filmekben a 'család"... Szóval sokszor.) Szinte minden fontos karakter a múltjának örökségével kell, hogy megküzdjön: Rey nem tudja elengedni a szüleit, Kylo még mindig vívódik az apja és nagyapja miatt, Luke a félresikerült jedi-képzést képtelen sokáig maga mögött hagyni és Finn is most tud csak igazán 'rebel scum"-ként megjelenni és birodalmi hátterét összezúzni. (Eddig Rey iránti szimpátiája hajtotta.) Korábbi kemény éveiket, tapasztalataikat és tragédiájukat fel kell dolgozniuk, maguk mögött hagyni, átértékelni vagy éppen felhasználni. És ha jól belegondolok, maga a film is ugyanezt teszi az előzményeivel, szóval a gondolatmenet érvényes a Disney mozikra is úgy 'nagyban". Az utolsó jedik részben továbbviszi a régi SW mozgóképek örökségét, azokból is táplálkozik, de egyben friss távlatokat is nyit a galaxisban. Johnson például új árnyalatokkal gazdagítja az Erőt (ahogyan Luke elmagyarázza Reynek, hogy pontosan miről is van szó, az gyönyörű ellenpontja a midikloriános borzalomnak, ami a Baljós árnyakban megtapasztalhattunk), s így tágítja a határokat, ugyanakkor képes kigyomlálni olyan elemeket, amik csakis a hagyományok tisztelete miatt lehettek egyáltalán relevánsak. Snoke például egy Palpatine klón (azon se lepődnék meg, ha a kilencedik részben kiderülne, hogy ténylegesen az), a körülötte feszülő kérdéseket pedig szétdarabolásos halála egészen gyorsan rövidre zárta. Johnson itt is játszik egy kicsit: egyértelműen megidézi A jedi visszatér egy jelenetét, ugyanakkor ezzel a korai, már-már brutális lezárással jelzi, hogy ideje továbblendülni az ilyen típusú főgonoszokon, a sematikusan ábrázolt sitheken(?). A trilógia lezárásában nincs helyük. Kylo Ren, aki megöli Snoke-ot már egy egészen másfajta figura. De nem csak itt érhető tetten a nézői elvárásoktól való elrugaszkodás: Rey szüleiről kiderül, hogy senkik voltak, űrközi szemétládák, akik elhagyták a lányukat. Mióta Darth Vader elmondta Luke-nak, hogy ő az apja, azóta a Star Warsban mindig fontos kérdésnek tűnik, hogy ki kinek a fia/lánya (Micsoda teóriák voltak, hajaj!), Abrams kissé talán olcsó rejtélyére viszont egyszerű választ ad a film: Rey tényleg csak egy lány hatalmas Erővel. De beszélni kell Luke-ról is! A hatodik epizód végén egy olyan karakterként búcsúzott, aki még sziklaszilárdan hitt a jedi tanokban. Ezen mű idejére viszont begyepesedett, ódivatú vallásnak tartja ezt, a rend tagjait pedig kvázi futóbolondoknak, akik hagyták, hogy a sithek az uralmuk alá hajtsák a galaxist. Ezzel együtt kétség sem férhet hozzá, hogy Luke elsősorban magára haragszik, hiszen egy gyenge pillanatában, egyetlen apró momentumra szükséges rossznak vélte az általa tanított Kylo Ren megölését, ezért pedig hatalmas árat fizetett: nebulóit a fiatal Solo vagy megölte, vagy magával vitte. Az már az előzmény trilógiából is leszűrhető volt, hogy a jedi rend ideje lejárt, megérdemelték a maguk végzetét. Luke pedig hiába próbált továbbvinni örökségüket, be kellett látnia, hogy nem tud tovább lépni. Ekkor lép be Yoda a képbe: az egyik legódivatúbb, legkonokabb mester az, aki a helyes irányba tereli volt tanítványát és biztatja, hogy táplálkozzon a kudarcokból. A sajátjaiból ugyanúgy, ahogy a korábbi jedik hibáiból is. Kitaposott ösvény? Ugyan! Az Erő használatának is új útjait figyelhetjük meg, ez pedig szoros kapcsolatban van véleményem szerint azzal, amit már Abrams epizódja is megmutatott: 'There has been an awakening". Az Erő-használok megváltozott, erősebb képességekkel rendelkeznek, és szerintem ezért állítja meg Kylo a lézernyalábot, ezért tud Rey ösztönösen a fénykarddal bánni, ezért képes Luke kivetíteni a képét egy másik bolygóra és Leia visszahozni saját magát a fagyhalálból. (Utóbbi megvalósításában sajnos kissé gyengébbre sikerült jelenet, de az elképzelés tetszett: valószínűleg lett volna fontosabb szerepe is a kilencedik részben, de Carrie Fisher halála keresztül húzta ezeket a számításokat.) Ezek a húzások mind-mind túlmutatnak azon, amit eddig kőbe vésett szabályoknak véltünk érzésem szerint, még akkor is, ha Darth Vader már a negyedik részben is mindenhatónak állította be az Erőt. A Disney (Johnson) az első, hagyománytisztelő film után most szándékos rombolásba kezdett, dekonstrukcióba. Darabokra bontja a mitológiát, kiírja az eddigi főbb karaktereket (Solo, Luke, Ackbarék halála), leszámol a múlttal, miközben azért táplálkozik is belőle. A kilencedik epizód teljesen új lapokat kap, a régi csapatból csak a két droid és Chewbakka maradt hírmondónak. A készítőknek nem kell már magukkal cipelniük semmilyen különösebb terhet, koncentrálhatnak másra, a rendező Abrams nagy feladata most az lesz, hogy ne húzza be a kéziféket, ne sározza be ezeket a lépéseket azzal, hogy visszatér a jól bevált megoldásokhoz.
És akkor most jött el az a pont, amikor beszélni kell a reményről! A film végén, amikor a megfogyatkozott lázadók összegyűlnek az Ezeréves Sólyom fedélzetén, a letargia helyett bizakodva tekintenek a jövőbe. Szinte mindenük odalett, a szövetségeseik nem jelentkeztek, a barátaik elhullottak, nincsen flottájuk: ott állnak 'csupaszon". Őket a körülmények sodorták ilyen helyzetbe, Az utolsó jedik, mint alkotás viszont direkt zúzta atomjaira a konvenciókat, az eddigi elvárások egy részét a kukába helyezve, hogy valami izgalmas következhessen a trilógia záró akkordjában. Nekünk, nézőknek is marad a remény, és megmondom őszintén, én ugyanolyan lelkes tudok lenni, mint Leia. Hiszen megvan mindenünk, hogy szép jövő előtt álljunk Star Wars fronton. Ott van például mindjárt a már bejelentett trilógia, amelynek első részét Johnson vezényli majd le: az ember, aki már itt is láthatóan szerzői attitűddel vetette bele magát a munkába, aki feszegette a határokat (de azért a legtöbbször a blockbuster szabályok és a Disney kontroll miatt vissza kellett lépnie egyet), és aki az oly fontosnak vélt fénykardot simán arrébb dobatta a már nem ifjú Skywalkerrel. Én egyébként értem, hogy miért nem tetszenek az ilyen pillanatok sokaknak, de a fentiekből talán kitűnik, hogy ez egy koncepció, egy erős elképzelés része. (a megvalósítás minőségéről persze folyhat vita), amit most már talán végigvisznek ezen a három epizódon. Bevezetés, tárgyalás, befejezés. Hagyománytisztelet, dekonstrukció, majd valami más kezdete, egy megváltozott világ és filmes univerzum. Nagyon szeretném, hogy így legyen: J.J. Abrams, a feladat nemes: innováció és kemény döntések kellenek ide. Az Erő legyen veled!
Ó, és azt észrevettétek, hogy ez az első fősodor-béli Star Wars film, amiben nincs fénykardpárbaj? Amikor lehetne, akkor az egyik küzdő fél konkrétan egy másik bolygón van...
