Andzsin - szan és Toranaga-szama. Vakarimasz-ka? Ha erre a kérdésre nem vágod rá csillogó szemekkel, hogy "Háj!", akkor nagyon-nagyon sürgősen be kell pótolnod egy kiváló sorozatot. A 80-as évek legendás darabja volt a Sógun, remegő szívvel vártuk a következő részt a tévében, szurkoltunk, hogy végre összejöjjön végre Richard Chamberlain Marikóval, és persze ájultunk elfelé a szamurájokon és a méltóságteljes Toranaga nagyúron, akin az első pillanatásra látszott, hogy sógunnak született. Az iskolai szünetekben mindenki erről a sorozatról beszélt, még mi, lányok is szakszerűen hozzá tudtunk szólni a katanával kapcsolatban felmerülő roppant fontos kérdésekhez (hogy aztán sok évvel később a kandalló dísze legyen nálunk a szamurájkard másolata), dübörgött a Japán-mánia. Aztán elteltek az évek, lassan feledésbe merült a sorozat, hogy aztán hirtelen újra elemi erővel törjön rám a vágy, hogy újra lássam a történetet, amikor egy Tokugava Iejaszuról, a legnagyobb sógunról szóló könyvet kezdtem olvasni (róla mintázták Toranaga nagyúr karakterét). Hatalmas élmény volt felnőtt szemmel újrázni gyermekkorom kedvencét, de már nem Chamberlain volt a kedvencem, hanem Toranagava és a szamurájok. Mert ez a remek történelmi kalandsorozat kapudrog a japán kultúrához. Egy európai ember szemével fedezhetjük fel ezt a számunkra nagyon furcsa világot, amelyben a szamurájetika az uralkodó irányelv, amely bár elsőre kegyetlennek tűnik, mégis olyan tiszta és nemes, hogy a mai feslett világban igazi szellemi oázis tud lenni. Nyilván egy szórakoztató alkotásról van szó, amelyben túlteng a romantika és a kaland, és egy régen letűnt korról mesél az amúgy igaz alapokon nyugvó történet, de rengeteg ismeretre tehetünk szert belőle erről a számunkra oly távoli országról. Soha nem néztem volna meg egyetlen Kurosawa-filmet sem, ha nem találkozom gyermekfejjel ezzel a sorozattal, ahogyan történelemrajongóként a szamurájok korának sem néztem volna utána alaposabban.  Nem nagyon fogott az idő vasfoga a sorozaton, még ma is simán bele lehet feledkezni a történetbe, ha valakinek kimaradt volna az életéből, sürgősen pótolja!

1600 környékén járunk, John Blackthorne (Richard Chamberlain), az angol kormányos, aki egy holland hajón szolgál, hajótörést szenved Japán partjainál. Szakmai tudása miatt felkelti az érdeklődését Toranaga nagyúrnak (Toshiro Mifune), és belecsöppen egy nagypolitikai játszma kellős közepébe. Miközben megtanulja tisztelni a japán kultúrát és hagyományokat, rátalál a szerelem is, és óriási jellemfejlődésen megy át, miközben folyik a harc a nagyurak között a sóguni címért...

Meglepően kevés alkalommal láthatjuk akcióban az übercool szamurájokat, azonban nem kell aggódnunk, amikor kell, megmutatják nekünk, hogyan kell használni a katanát, lefejezésben és szeppukuban sincs hiány, természetesen nem tarantinói szinten folyik a vérengzés, csak jelzésértékűen, de ettől még tökéletesen átélhető a jelenetek drámaisága. Miközben Andzsin-szannal együtt próbáljuk kiismerni magunkat ennek az ismeretlen világnak a szokásaiban, megismerhetjük a nagypolitikai összefüggéseket is, és a férfi-női kapcsolatokról is meglepően sok mindent megtudunk. Az angol kormányosnak sikerül egy férjes asszonyba beleszeretnie, és nem könnyű megértenie, hogy miért okoz ezzel óriási erkölcsi dilemmát Marikónak, és mekkora  kulturális különbségek vannak a házasság szempontjából Európa és Japán között. Ennek a szerelemnek az adott körülmények között csak tragikus vége lehet, azonban ettől még teljes szívünkből szurkolhatunk, hogy legalább néhány boldog pillanat jusson a fiataloknak, mielőtt beteljesedik a karmájuk.

Miközben a japán tájban és kosztümökben gyönyörködünk, megismerkedünk a politikai viszonyokkal is, a jezsuiták befolyásával, a spanyolok számára olyannyira fontos aranyat szállító fekete hajóval, és azzal, hogy az európaiak hogyan próbálnak hasznot húzni abból, hogy a nagyurak a sóguni (az ország katonai vezetője) címért csatáznak egymással, vagyis halásznak a zavarosban rendesen. Andzsin - szannal együtt időnként azon kapjuk magunkat, hogy a mi kulturánkat tartjuk barbárnak a japánokéhoz képest, hiszen olyan higiénai körülmények között élnek, amelyek akkoriban nálunk még elképzelhetetlennek voltak és erkölcsi értelemben is sokkal magasabb szinten állnak, mint a folyton harácsoló, mindig az anyagi haszonnal foglalkozó európaiakkal szemben. A két kultúra találkozása sokkoló a főszereplő számára, aki egy idő után már nem is tudja, hová tartozik, aztán pedig már nincs választása, sodródik az eseményekkel. Mindezzel együtt rengeteget változik a jelleme, sokat tanul a japánoktól,  miközben azok is megtanulják tisztelni őt.

Habár a főszereplő a daliás Richard Chamberlain, aki remekül játssza a szerepét, az igazi nagyágyú mégsem ő a történetben, hanem a Toranaga nagyurat játszó Toshiro Mifune. Ritkán jelenik meg a színen, és nem is beszél túl sokat, de olyan fajsúlyos a jelenléte, hogy csak rá lehet figyelni. Még az elsőre nem túl férfias harci legyezőkkel is úgy tud bánni, hogy mindenkivel éreztetni tudja, hogy itt ő a főnök, rajta tartja a szemét a hűbéresein, ha kell kegyetlenül rendet tart közöttük, de tud jószívű is lenni, és zseniális stratéga, aki minden lépést annak a végső célnak rendeli alá, hogy ő legyen a sógun. Egy nagyformátumú játékos, aki úgy mozgatja a sakktáblán a bábukat, hogy rajta kívül senki sem tudja követni, mit miért tesz, viszont a hűbéresei vakon bíznak benne, mert tudják, hogy mekkora koponya. Yoko Shimada nemcsak szép biodíszlet Mariko szerepében, az asszony törékenysége mellett meg tudja mutatni az erejét is. John Rhys-Davies hozza a tőle elvárható színvonalat, a szamurájok között pedig képtelenség választani, a legutolsó mellékszereplő is kellő méltósággal alakítja a szerepét.

Habár elsőre úgy tűnik, hogy ebben a macsó társadalomban a hölgyeknek nem sok lapot osztottak, azért őket sem kell félteni, a háttérből kiválóan tudják irányítani a férfiakat, és okosan átlátják az összefüggéseket is, vagyis egyáltalán nem maradnak el az urak mögött. Női szemmel nézve kicsit nehéz megérteni az ágyasok szerepét ebben a világban, akik a gésákkal együtt jóval többek voltak, mint egyszerű ágymelegítők, nagyon érdekes volt belelátni a japán kultúra legkülönbözőbb szegmenseibe, és miközben rengeteg filozófiai és történelmi tudásra tehetünk szert a sorozatnak köszönhetően, egyetlen percre sem unatkozunk. A kaland és a látvány időnként a történet rovására megy, és a forgatókönyv is csikorog időnként, de ennél több hibát még ennyi évvel a forgatás után sem tudok felróni ennek a kiváló alkotásnak. Domo, Andzsin-szan és Toranagava - szama!

8/10

A Sógun teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.