A Downrange egy hitchcocki alaphelyzettel indító, egy helyszínen játszódó thrillerként indul: néhány fiatal, aki költségtakarékosság miatt egy közös furgonnal utazik, a semmi közepén hirtelen lerobban. A kidurrant kerék cseréje megoldhatja a problémát, azonban a művelet során kiderül, hogy a defekt nem véletlenül következett be. Valaki ugyanis kilőtte az autó gumiját. Amikor ez a tény realizálódik a szereplőkben, a távolban rejtőzködő mesterlövész újfent akcióba lép, és tűz alá veszi a fiatalokat. Aki megmoccan, azonnal golyót kap - ám a kocsi árnyékában való rejtőzködés sem megoldás, mert a rekkenő hőség, és a szomjúság nem kíméletes a szorult helyzetben lévő, sebesült emberekhez...
Már az első, agyvelőt pépessé robbantó fejlövésnél egyértelművé válik, hogy Ryûhei Kitamura (Versus, The Midnight Meat Train) rendező nem egy csavaros thrillert tesz le az asztalra, hanem egy véres túlzásokkal teli, fájdalmas gore-t a nyakunkba borító exploitation horrort, amelyben az ismeretlen orvlövész a játékidő nagy részében gyakorlatilag arctalan szörnyetegként terrorizálja a szereplőket. Az idei felhozatalból kb. a Revenge-hez hasonlítható hatásmechanizmussal és vérmennyiséggel operál a film, és a gondolati mélysége sem haladja meg azt a filmet.
A Downrange esetében nincs szó arról, hogy egy tárgyiasított nő a férfi ellen fordulna, és véres bosszút állna. Kitamura mozija a véres eseményekhez vezető, megmagyarázhatatlan defektusok szimfóniája. Az ámokfutó mesterlövész motivációiról mit sem tudunk, kiszámított őrülete az indokolatlansága miatt a legfélelmetesebb. A "hősök" múltjából csak töredékes részleteket ismerünk meg, ám ezek nem elegendőek ahhoz, hogy igazán szimpatizáljunk velük, vagy hogy valóban megértsük a motivációikat. Az egyik szereplő túlesett egy balul sikerült terhességen, a másik sokat tud a fegyverekről, a harmadik meg sietne a húga születésnapi bulijára - ezek a mind margóra szorulnak ebben a helyzetben. Aki magabiztosabb, azt a magabiztossága, aki gyávább, azt a gyávasága, aki kétségbeesettebb, azt a kétségbeesése viszi a halálos végzetébe. Aki fut, az meghal; aki lapul, az meghal; aki a golyókkal nem törődve feláll, az meghal; és aki harcol, az is meghal, mert ez egy ilyen film. Minden jellemhiba és minden bátor gondolat ugyanoda vezet, mégpedig a halálhoz. Nincs jó döntés, hiszen a kiváló tervek is balul sülnek el, de az őrültségek sem működnek. A Downrange világából nincs kiút, még a felmentő seregként érkező idegen autó és a rendőrség sem jelent megoldást. Minden azért esküdik össze, hogy vér folyjon - kb. úgy, mint egy Végső állomás-filmben.
Arra, hogy ez a vérgőzös őrület az emberi faj sajátja, arra a vásznon felbukkanó állatok mutatnak rá. A darazsak vidáman lakmároznak az elhunytak véréből, a varjak persze a hullák szemére utaznak, a sebesülteket pedig egy farkas kerülgeti. Amíg azonban a dögevő madarakat egy kaviccsal el lehet kergetni, a farkas pedig óvatosabb állat annál, hogy ott maradjon, ahol egy puska dörög, addig az emberi őrületet a lehetetlennel határos leállítani. Az állatok tehát tisztább, óvatosabb és racionálisabb lényekként jelennek meg, mint az emberek.
Ezt az állítást a farkas felbukkanását kísérő magasztos zenei aláfestés is alátámasztja. A feszültséget egészen végig nagyszerűen fokozó zenei ütegek (amiket a nem túl ismert, albán származású Aldo Shllaku jegyez) között egészen felüldülésnek hat a vadállat kis intermezzóját színező, már-már éteri tétel.
A zenei oldal mellett a vizualitás is kiváló a filmben. A cselekmény helyszíneként szolgáló pusztaság nagyszerűen mutat a vásznon, a képi világ egyszerűen pazar. Sem a trükkös vágás, sem a látványos snittekkel operáló kamerakezelés, sem a precíz keretezés, sem a jobbára praktikus trükkökkel megvalósított látványeffektusok nem hagynak maguk után kivetni valót.
Ahogy már fentebb utaltam rá, a forgatókönyv nem ad a színészeknek túl nagy teret, pedig alapvetően tehetséges és jól instruált hölgyekről és urakról beszélünk. Különösen a fegyverhasználatban némileg jártas Keren, azaz Stephanie Pearson nyújt szimpatikus alakítást, de a stábból alapvetően mindenki korrektül teljesít.
Ebben az alkotásban az egydimenziós szereplők hamar egyszerű céltáblákká silányulnak, és az alaphelyzetből fakadó kezdeti feszültség helyét fokozatosan (ahogy a mobiltelefonos térerő szerzési és menekülési kísérletek kudarcba fulladnak) a vérgőzös gyilkosságok jelentette bűnös élvezet veszi át. Ismét idecitálhatnám a Revenge-t, vagy éppen a The Belko Experimentet is, hiszen mindezen filmekben elsősorban a néző alantas vágyait kihasználó, eltúlzott erőszak a közös. Ami számomra a Downrange-t kiemelte az erőszakos, exploitation eszközökkel operáló horror-thrillerek sorából, az a film gonosz, nihilista humora, amely pl. a kocsi eltolásának jeleneténél érhető tetten. Nem olyasfajta humorra kell gondolni, amin nevetni lehet, hanem olyan agybeteg gegekre, amin a horrorfilmekben egy kicsivel jártasabb nézők kiválóan szórakoznak (és talán picit meg is lepődnek) két "gusztusos" fejlövés között. A legnagyobb piros pontot nálam az "év legrohadékabb befejezése" címet azonnal elnyerő zárókép jelentette...
Összességében: a Downrange nem váltja meg a világot, nem ás az orvlövészet lélektanának legmélyére, ellenben egy - a hozzám hasonló horrorfanok számára - hihetetlenül szórakoztató, és az egyetlen helyszínhez képest iszonyú látványos agymenést jelent, amelyben senki emberfia nincs biztonságban a véres fejlövésekkel szemben.
8/10
