A filmet a Titanic Filmfesztiválon volt lehetőségem megtekinteni.
Ritka, hogy egy film már a címében is ennyire kendőzetlen legyen, ugyanis el kell, hogy keserítsem azt, ki aki valami duplacsavarra számított, A bosszú tényleg a bosszúról szól. Méghozzá egy klasszikus rape and revenge történetről: három gazdag barát Marokkóba ruccan ki vadászni egyet, egyikük, Richard (Kevin Janssens) pedig viszi magával fiatal szeretőjét, Jent (Matilda Lutz) is. Azonban elköveti azt a hibát, hogy egy délelőtt magára hagyja a lányt a két haverral, akik egyike ki is használja ezt az alkalmat, hogy megerőszakolja Jent. Richard pedig sejthető módon nem a lány oldalára áll, sőt megpróbálja eltenni láb alól, de ehhez még Jennek is lesz egy-két szava.
Klasszikus rape revenge-történettel állunk tehát szemben, ami nemcsak erőszak terén, de fordulataiban is abszolút tele van a B-filmekre jellemző túlzásokkal. Aki tehát puzsérosan azon rugózna másfél órán keresztül, hogy hogyan rohangálhat valaki egy óriási, átszúrt sebbel a hasán a sivatagban, az jobb, ha elengedi ezt a filmet. És persze az is, aki nem szeret premier plánban nézni olyan jeleneteket, mint amikor valaki a talpából próbál kiszedni hatalmas üvegszilánkokat (nem véletlenül hagyták el jó páran vetítés közben a mozitermet).
De mégis miért lenne érdekes 2018-ban egy formula, amely nagyjából 40 éve élte igazi reneszánszát? A bosszú esetében erre ugyanaz a válasz, mint a 80-as évek teljes stílusegyvelegét felvonultató The Guestnél: a stílusbravúr. Az író-rendező Coralie Fargeat ugyanis lehet, hogy (a különböző hatásokat inkább zanzásító Wingarddal ellentétben) egy szögegyszerű bosszúfilmet alkotott, de azt példátlan eleganciával. Fogalmazásmódján sokkal kevésbé uralkodik a narratívára jellemző B-kategória: természetesen A bosszú képi világa is neonfényekből és szintizenéből, túlstilizált megoldásokból áll, de ezek érezhetően tudatosan ki vannak találva, továbbá kiegészítve olyan megoldásokkal, mint a végső összecsapás bravúros vágatlan snittje.
Eleve az a megoldás megalapozza az élményt, hogy a jellemzően erdei kunyhókban játszódó történetet a Szahara közepére helyezi, ami képileg-történetileg is egyaránt egyedi környezetet teremt. De ahhoz különösképpen is nagy rendezői érzék kell, hogy ne pusztán vért és gyilkolást, hanem egy hatásos thrillert is lássunk. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a főszereplők számából adódóan a játékidő 108 percére pontosan 3 db leszámolás jut, ezeket azonban éppen annyira sikerül kihúzni, úgy megkomponálni, hogy az elsőtől az utolsó pillanatig nem ül le az élmény.
Ezen a ponton fel is merülhet a kérdés, hogy ezzel a körítéssel miért csak egy "sima" bosszúfilmet látunk, és valószínűleg felmerül Fargeat-ban is, aki sokszor alkalmazza a posztmodern alkotásokra jellemző cinikus, felülemelkedett hangvételt. Az erőszak-jelenet egyik részlete például komikusan bizarr, az egyik küzdelmet szatirikus termékelhelyezésével dobja fel, de még mintha a férfiak is a francia komédiák tipikus botcsinálta hősei lennének, és ezekre mind tudatosan rá is játszik. A bosszú tehát ahhoz sok helyen túl okos és önreflexív, hogy egy sima exploitation film legyen, de a rendezőnő végeredményben nem hajt végre igazi revíziót, filmje a bejáratott úton marad. Ugyanakkor tulajdonképpen az is a remek ebben az alkotásban, hogy a sorok között rejtőző szellemességet tényleg a sorok közül kell kiolvasni, nem tolják az arcunkba erőltetett kikacsintásokkal.
Azt ezzel együtt sem állítanám, hogy a The Guest szintjén megvalósított stílusbravúrt láthatunk, de A bosszú tökéletes abban, hogy azt nyújtja, amit a műfaj szerelmesei elvárnak, azonban mégis egy fokkal modernebb módon, mint ahogyan azt megszoktuk. Tehát azoknak is ajánlott, akik szeretik, de azoknak is, akik kicsit már unják a rape and revenge-filmeket.
8/10
A bosszú teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
