A Fiatal Írók Szövetségének Hortus Conclusus sorozatában napvilágot látott legújabb regény, Debreceni Boglárka műve egy nehezen emészthető, időnként a gyomrot is megülő lelki utazás története. A fizikailag bezárt szereplő megpróbáltatásai a pszichiátrián remekül részletesen mutatják be az egészségügyben meglévő íratlan szabályok időtlenségét, és a fásult dolgozók minden empátiát nélkülöző, néhol kifejezetten agresszív hozzáállását, még ha időnként tarkítják is kivételek ezt a szégyenletes folytonosságot. A jobb sorsra érdemes páciens, hogy elkerülje a teljes összeomlást, utazást tesz saját múltjában, feltárja lelki és fizikai sérelmeinek valódi eredőit. Az agresszor, alkoholista apa, aki folyton megalázza gyermekét, a meghunyászkodó, szervilis anya, aki képtelen önmagát és lányát megvédeni, a nehézségek és a családi háttér ellenére megtalált majd önhibából elvesztett szerelem epizódjai mind kibomlanak előttünk, miközben csendben fodrozódik, és végül lecsendesedik az a bizonyos belső tó.
Debreceni Boglárka női elbeszélője egyfajta salgótarjáni Amélie, aki két öngyilkossági kísérlet és a következményként elszenvedett kezelések között saját életét narrálja. Hogy kívül tartsa a kegyetlen valóságot, az önbíráskodó kórházi személyzetet és a szenvedő ellátottak nyomorúságát, visszasüllyed lelkének mélyére, megmerítkezik a belső tóban, és tűéles pontossággal idéz fel sorsmeghatározó eseményeket, mozzanatokat, szagokat, érzéseket. Ez a belső én az, aki őszinte lehet, aki elmesélheti nekünk, miért árt magának egy alig tizenhét éves, meglepően intelligens, de a társadalom által a családi felmenőkről hagyományozódottan „gyilokfiókának” bélyegzett kamaszlány lány, és miképp talál feloldozást mindabban, amit tesz vagy tenni készül.
A narrátor különleges személy, „olyan, mint a hópehely, jéghidegnek tűnik, pedig tűzforró, mert odabenn selyemtűz ég”, a melegségből azonban nem sokat kapott. Hasonló azokhoz, akikkel a regénybeli éra egészségügyi intézményeinek zárt osztályán találkozhatunk. Olyan, mint Byron, az amatőr költő, aki fél életét a pszichiátrián töltötte, pedig szelíd, mint a bárány, csupán ki szeretne jutni a fényre. Vagy olyan, mint a Hittérítő, aki istenfélelemből és az üdvözülés reményében görcsösen igyekszik kerülni a bűnt, a bűnöst és mindenkit, akiben megbújhatott az ördög vagy a gonoszság apró csírája. De legjobban hasonlít Thomashoz, a komplett képzeletvilágot felépítő, titkos Wallenberg-leszármazotthoz, hiszen mindketten saját belső tavukban találnak mentsvárat a külső zaklatás elől. Bár az elbeszélő nem mélyült el úgy a képzelet bugyraiban, hogy teljesen elvesztette volna kapcsolatát a világgal, mégis hathatós bepillantást kapunk a zárt osztályig vezető emlékekbe, ugyanakkor a nagyszülőkhöz, az első igazi szerelemhez fűződő élmények ellensúlyozzák némileg a személyes tragédiát egészen addig, míg rá nem jövünk, hogy ez a sorsutazás tulajdonképpen egy szükséges rossz az öngyógyítás felé vezető úton. Hiszen nem a kívülről tudott kezelési módszerek, a gyógykészítmények adagolása, vagy az untig ismert Rorschach-teszt fogja elhozni a végső nyugalmat, hanem annak felismerése, hogy az élet értékes, nem önként lezárható folyamat akkor, ha az egyén megbékél a múltjával, okul az elé tárt példákból. Valakinek meg kell halnia ahhoz, hogy az elbeszélő ne akarjon meghalni, ez a látszólagos ellentmondás pedig felkavarja a belső tavat, kimozdítja letargiájából a beszélőt.
A szöveg nemcsak önsegítő könyvként, lelki utazásként, vagy (a szerző saját definíciója szerint) lélektani gondolatregényként funkcionál, hanem fontos és sajnálatos problémákra is felhívja a figyelmet: szól a zárt osztályon uralkodó dolgozói nihilizmus, önbíráskodás és bántalmazás ellen, felemeli szavát a segítségre szorulókért, közvetetten kiáll a betegjogok mellett. Irányt mutat, javasol az elbeszélő által, hiszen meg kell mutatnia, „hogy ezeknek az embereknek nem gyógyszer kell, hanem megértés. Törődés. Szeretet. Byron a legjobb példa arra, milyen törékeny az emberi lélek, amit injekciókkal nem lehet meggyógyítani. Vajon érteni fogja ezt az állapotot az, aki soha nem élte át?” A kérdés ma is ott lebeg a levegőben. Vajon mit felelnénk rá? Változott valami azóta?
Időbelisége bár a múlt század végére tehető, mégis máig jellemző magatartási formákra, problémákra irányítja a figyelmet, és arra a szomorú tényre, hogy ebben a zárt világban gyakorlatilag semmi nem változott. A leszedált, lekötözött, reggelenként gyorsvizitelt ápoltak (vagy inkább ápolandók) jelentéktelenként való feltűntetése, emberi mivoltuk kétségbe vonása tettek és szavak által ma sem ismeretlen azok előtt, akik megjárták et a poklot. A belső tó ebben az értelemben egy segélykiáltás, azok hangja, akik nem szólhatnak a külvilágnak, kapcsolat a törött és a gyógyult lelkek között.
10/10
A kötetet a FISZ jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
