Most már több éve annak, hogy John Landgraf, az FX csatorna fejese először beszélt a 'Peak TV' jelenségről, miszerint a televíziós sorozatgyártás olyan minőségben és volumenben fejlődik, hogy nyugodtan lehet beszélni a formátum csúcsairól. Manapság már azok a platformok is tűnnek a legrelevánsabbnak, amelyek mertek újítani a piacon, mind az alkotói szabadság, mind pedig húzónevek tekintetében - nem véletlen, hogy a friss Emmy nevezések listáját az HBO, a Netflix és az FX vezeti. Egyre több a sorozat, ehhez pedig nyilván a tartalomnak is igazodnia kell valamilyen szinten - ha ki akarsz tűnni a növekvő tömegből, olyat kell alkotni, ami minél inkább különbözik a többitől, és kevésbé univerzális üzeneteket hordoz. Többek között ez is vezetett odáig, hogy napjainkban alig találunk olyan presztízs sorozatot, ami nem egy niche szegmenst szemezett ki magának, melyből hangulatilag csak alig-alig akar kilépni.

Ennek hatására az az egykori status quo borult fel, hogy egy sorozat minden további nélkül lehet tematikailag szerteágazó, hiszen az idő és a formátum leginkább azt engedi meg nekik a filmekkel szemben: azt, hogy epizódról epizódra minél több területet járjanak be, minél változatosabb öszképpel operáljanak. Persze, nem feltétlenül rossz dolog az, ha valami csupán 1-2 réteggel foglalkozik, de azzal igazán mélyre hatóan (lsd: The Leftovers, The Handmaid's Tale, stb...) Ugyanakkor mégis szembetűnően hiányoznak a palettáról az olyan dolgok, amelyek nem korlátozzák le magukat egy-egy témára - akarnak és tudnak is több mezőben játszani, érzelmek széles skáláját kiváltani a nézőből úgy, hogy az egyes epizódok előtt még fogalma sincs arról, most éppen melyik arcát fogja megmutatni a sorozat.

Jóllehet, ha nagyon szeretnénk, most is találhatunk olyan címeket, amelyek megfelelnek a fenti leírásnak. Ilyen például a The Good Place, bizonyos értelemben az Orange Is The New Black is, de most vegyük szemügyre azokat a szériákat, amelyeket ma már minden valószínűséggel ódivatú dinoszauruszoknak neveznénk a jelen sorozatos trendjeit figyelembe véve:

5. Veronica Mars

Kezdjünk is rögtön egy hagyományos, epizódikus, nyomozós krimivel... ami persze közelről sem nevezhető hagyományosnak. Tekintve, hogy ez esetben a detektív zsenink nem más, mint egy pimasz, de belevaló szőke tinilány, aki legjobb barátnője gyilkosát próbálja kézre keríteni, ha már a rendőrség képtelen volt rá. A 2004-ben elstartoló, 3 évadot megélt széria repertoárja rendkívül széles volt, ugyanis egy kicsit sem lepődhettünk meg olyan húzásokon, hogy amíg az egyik epizódban emberöléssel foglalkoztak, addig a következőben már elveszett dolgozatok után nyomoztak főhőseink. És akármennyire is megbújt mindig a háttérben a gyilkosság árnya, távolról sem lehetett a Veronica Marst egy nagyon melankólikus műnek nevezni. Erről gondoskodtak Rob Thomas zseniálisan megírt, párbeszédekbe és szituációkba is begyűrűző poénjai, valamint Kristen Bell, aki tökéletesen, nem kevés szarkazmussal keltette életre címszereplőnket, megannyi szuper mellékszereplő társaságában persze. Az összképbe még az sem zavar be, hogy a 20-22 részes (!!!) évadoknak csak egy kis szelete foglalkozik a fő szállal, és sok különálló esetet kell végignéznünk ahhoz, hogy válaszokat kapjunk. Hogy ezt bánjuk-e? Dehogyis! Ezek a legjobbak.

 4. Megvilágosultam / Enlightened

Az antihősök hőskorában is kevés szó esett Amy Jellicoe-ról, nemhogy manapság. Az HBO mindössze 18 részt megélt sorozatának főhőséről ugyanakkor még most is érdemes szót ejteni, akit, miután munkahelyén idegösszeomlást szenved el, gyógyközpontba küldenek, hogy aztán néhány hónap után megvilágosodva próbáljon meg visszailleszkedni az egykori életébe. A Megivlágosultam egyszerre tudott végtelenül komikus, majd végtelenül tragikus lenni, és ezt nagyon kevés, többnyire teljesen hétköznapi események bemutatásával érte el. Amikor még egy egyén világának a felborulásához nem kellett olyan eszközökhöz nyúlni, mint a lakosság 3%-ának eltűnése, vagy egy új, poszt-apokaliptikus rendszer kialakítása. A Laura Dern nevével fémjelzett sorozat valamennyi epizódban másképp tudott reflektálni a múlt-jelen kettősére, mintha a főszereplőnk csak építőkockánként próbálná újra felépíteni saját magát egy-egy múltbéli szál elvarrásával. Mindez persze azt eredményezte, hogy nagy perspektívában nézve nem voltak hatalmas tétek a sorozatban, nem volt egy végső cél, amit felé kötelező szerűen haladtunk, de valahogy mégis abszolút képernyőhöz szegező hatása volt ennek a picit komótos történetvezetésnek, és mégis rendre sikerült átérezni az adott helyzet súlyát vagy épp könnyedtségét.

3. Friday Night Lights - Tiszta szívvel foci

Ma már aligha lehet olyan menő sorozatot csinálni, ami tök átlagos, kisvárosi emberek, tök átlagos problémáiról szólnak, pedig a Friday Night Lights-ot éppen ez tette lenyűgözővé. Adott Dillon, egy apró, texasi kisváros, melynek életét alapjaiban határozza meg a középiskolai foci. A lakosok nem sok mindben értenek egyet, de arról egyetemes konszenzus van, hogy a csapat meccsein mindenkinek ott kell lennie, és bátorítania kell a srácokat. A focistáknak ekkora figyelem mellett kell jól teljesíteniük nem csak a pályán vagy a suliban, de legtöbbször magánéletükben is, bonyodalmakban pedig senki sem szűkölködik. Na nem mintha a sorozat fókusza csak a játékosokra szűkülne le, hiszen ott van még a tulajdonos, a helyi befektetők, az edző és gyakorlatilag tényleg az egész város. Csak nagyon kevés sorozat tudott ennyi szereplőt egyszerre jól mozgatni, de Peter Bergéknek ez is sallagmentesen sikerült. Oké, volt hogy néhány szereplőt epizódokig nem láttunk érdemben, de ez sem jelentett gondot, hiszen ahogy az életben, úgy Dillon városkájában sem mindenkivel történik minden percben valami érdekes. Ellenben annyira jó karakter lett megalkotva, és maga a közeg is annyira lélegző, hogy a figyelmünk mindig 100%-ban le van kötve, akárkivel is foglalkozzon a széria. 

2. Mad Men - Reklámőrültek

A dinoszauruszok talán legdinoszauruszabbikja. A Mad Menben első ránézésre sem volt sok nézőcsalogató elem: egy középkorú családapa, egy nyakig alkalmiba öltözött reklámügynökség, elnyalt hajú marketing szakemberek és nekik az egy kaptafára szabott, kertvárosi családjuk... mindez a '60-as években! Hogy akkor miért is lett anno akkora siker a Mad Men? Talán azért, mert az egyik első hírnöke volt annak, hogy a kisebb kábelcsatornákhoz is érdemes elvinni a készítőknek a projektjeiket, de ezen túlmenően azért is, mert aligha volt olyan sorozat, ami ennyi mindenről akart beszélni. A középpontban Don Draper áll, aki első ránézésre egy unalmas, kényelmes életet élő, '40-es éveiben jár férfi. Nincs benne semmi érdekes, gondolhatnánk. Csakhogy a felszín alatt olyan démonokkal kell megküzdenie, amit ki sem néznénk belőle. Folyamatosan próbál napirendre jutni magával, de soha sem tud igazán elszakadni a hűtlen gondolataitól, vagy az alkoholtól. Egy olyan folyamatos lelki vívódásnak lehetünk a szemtanúi, ami kisebb-nagyobb viszonylatokban az egész irodára kiterjeszthető: a felszínen mindenki csak teszi a dolgát, de egy embert sem lehet ilyen egyszerűen leírni, mindenkinek vannak ilyen-olyan problémái. Ha a Friday Night Lights esetében kijelentjük, hogy mindenki érdekes és az egész közeg nagyon valóságos, lélegző, akkor ez a Mad Menben látottakra még inkább elmondható. Itt kevésbé oszlik el egyenletesen a játékidő, de ha valakiből csak 5 percet látunk, akkor szinte garantált, hogy azalatt az 5 perc alatt megkedveljük az illetőt. A sorozat drámája azzal együtt is az idők végezetéig helytálló, hogy közben nagyon sok egyéb műfajba kóstol bele - ilyen a humor több ágazata, de akkor sem lepődünk meg annyira, hogy egy évadot egy musical jelenet zár le. Nagyon nehéz néznivalónak tűnik, de valójában olyannyira könnyed sodródni a Mad Men kényelmes tempójával, hogy akár még több évadig elnézte volna a többség, mindenféle unalom nélkül.

1. Sírhant művek - Six Feet Under

Elérkeztünk a listánk első helyzettjéhez, aminek egy-egy epizódja ma már nagy valószínűséggel egy több évados sorozat koncepciója lenne. A Sírhant művek főszereplője a Fisher család, melynek mindennapjait belengi a gyász. Ez azonban természetes akkor, ha a család egy temetkezői vállalkozásra épül, így lehetővé téve azt, hogy a széria tabuk nélkül beszéljen az élet egyetlen kötelező velejárójáról: a halálról. Ahogy előttem már többen megfogalmazták, a sorozat azért olyan egyedi, mert úgy nyilatkozik folyamatosan a halálról, hogy közben másról sem szól, csak az életről és az élet ünnepléséről. Már ennyiből is kiderül, hogy a Sírhant művekben mennyi minden benne van, a lehetőséget tárházát pedig csak gyarapítja az a formula, melynek alapja, hogy valamennyi epizód egy-egy halálesettel kezdődik, legyen az szatirikus, szürreális, vagy földhözragattan tragikus. Ez persze nem jelenti azt, hogy közömbösek lennénk a halál, vagy a gyász iránt. Sőt, minden megemlékezés alkalmával egyre inkább megtanuljuk elfogadni és megtanulunk empatizálni a különböző emberi sorsokkal. Szüless akárhogy, gyere bárhonnan és végezd úgy, ahogy, minden elmúlás alkalmával ott van az ember mögött álló történet, annak minden viszontagságával és szépségével együtt. Természetesen van olyan, hogy egyszerűen csak ki akarunk szakadni a mindennapi valóságunkból - amit a sorozat álomszerű, földtől elrugaszkodott jelenetekkel többször meg is tesz - de mégis ezek azok a pillanatok, melyekre életünk vége-felé szívesen emlékszünk vissza. Gondolhatnánk, hogy ilyen univerzálisnak látszó témákat felhasználva a sorozat előbb-utóbb kifogy a mondanivalóból, de ez koránt sincs így - példának okáért a finálé a mai napig jó eséllyel a legjobbra csiszolt darab, amely pár percben tömöríti a sorozat keserédes ábrándozását az élet szívfacsaró fájdalmairól, ám gyönyörűségéről is. Mindezt egy kiváló szereposztásban (Peter Krause, Michael C. Hall, Frances Conroy, Lauren Ambrose, stb...), az Oscar-díjas Amerikai szépség írójának, Alan Ballnak tolljából.

Futottak még: Sienfeld, Dead Like Me, Louie, Misfits, My So-Called Life, Pushing Daisies

Szerinted valami lemaradt a listáról? Írd meg kommentben!