Az egyik szemem sír, a másik nevet amiatt, hogy ezzel a résszel befejeződik Virág Emília urban fantasy könyvsorozata, a Hétvilág. Sír, mert hát ennyi volt, és nevet, mert ebből az élményből kár lett volna kimaradni. A tovább mögött lássuk, hogy mennyire fogott meg a Tündérfogó.

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol a Boszorkányszelídítő véget ért. Berzence és Adri immáron egy pár, a messziről jött és ezer kalandot megélt fiú pedig nagyon szeretne végre boldog lenni. Igen ám, de a Berzencében tanyázó lidérc is kéri a maga szeletét a tortából és mivel a srác senkitől nem kap érdemleges segítséget, úgy oda fordul, ahova mi is, ha bármilyen kérdésünk adódik: a google-hoz. Így talál Berzence egy régi mondát, miszerint Budapestnél egy kis szigeten egy tündér van megátkozva és kőbe zárva. Ha a Duna vize a kő tetejét éri, akkor a tündér kiszabadul és… Nos, az ez utáni rész már nem annyira egyértelmű, de Berzence kétségbeesésében mégis próbát tesz, amivel persze csak még nagyobb bajt hoz a fejére. A kiszabadult tündér pedig másoknak is gondot okoz.

Amit a legjobban szerettem ebben a kötetben, hogy újfent zseniálisan használta az ismert népmesei elemeket, valamint több régi szereplő is megjelenik a történetben, de nem csak úgy beköszönve, hanem rendes helyük van a cselekményben. Emiatt meg volt az a jóleső érzésem, hogy tényleg egy grandiózus, lezáró finálét olvasok. A történet alakulása azonban néha megbicsaklott – főleg a lidérc fronton – kicsit már sok volt. Ami mentette a helyzetet, hogy az erre a részre behozott „főgonoszban” bőven meg volt végig a potenciál, az ő legyőzéséhez szükséges fordulat pedig az egyik kedvencem lett a teljes könyvsorozatban. A könyv legnagyobb része a mai Budapesten játszódik, kicsit hiányzott is a másik világ, ami már a Sárkánycsalogatóban megragadta a fantáziámat és azóta se eresztette el. Budapest egyébként ebben a részben volt a kedvencem, Virág Emília most nagyon jól eltalálta az atmoszféráját, remekül választotta ki a helyszíneket, nagyon élt a város a lapokon. Érdekesnek találom az ívet, amit a trilógia részei így kitesznek: a Sárkánycsalogató in medias res kezdése után inkább a másik világ volt a fontos, mint a valóság, a Boszorkányszelídítő bár néha hiába kereste az arányait, de megmaradt a köztes részben, míg a Tündérfogóban egyértelműen a valóság felé tolódott a hangsúly, és azt is megmutatta, hogy milyen komoly következményei lehetnek, ha a két világ találkozik egymással. Az előző részekben súlytalan volt ez a része a történetnek, inkább a humorosabb oldaláról mutatta meg, milyen az, ha lovagok, boszorkányok, sárkányok bukkannak fel a világunkban, most viszont sokszor elég komornak éreztem ezt, amit egyébként így visszanézve a borító sötétebb tónusa is sugall. Nem véletlen, hogy a világok összeeresztése a történetet megelőzően olyan ritka volt.

A remek írás, a pörgős, szitokszavakkal tarkított párbeszédek és a humor mesterhármasát már bőven volt időm megszokni az előző kötetekben, itt pedig már egyenesen elvártam ezt a stílust. Szerencsére az írónő e fronton sem vallott szégyent és sziporkázott továbbra is.

A szereplők közül Hollus maradt továbbra is a legnagyobb kedvencem, külön tetszik, hogy mennyit változott, fejlődött a trilógia alatt, miközben megmaradt a néha lobbanékony, mocskos szájú személyisége is. Imádtam minden részt, amelyben ő is szerepelt. Berzence elég jól bírta a főszereplőséget, leginkább a bátorságot becsülöm benne, egyedül talán Adri volt elég gyenge ebben a részben, a többiek pedig teljesen jók voltak.

Ajánlom mindenkinek a Hétvilág könyvsorozatot, aki valami könnyed, de érdekes magyar regényt keres, teljesen jól bemutatja, milyen lenne, ha sárkányok, lidércek és boszorkányok színesítenék a pesti forgatagot. Virág Emília remélem még sok-sok jó könyvvel örvendeztet majd meg minket a jövőben.

8/10

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.