Törpe korunkban nagy szükség van az igazi hősökre, akikre fel lehet nézni, az értéktelen celebek uralta médiazajban jólesik végre olyan emberek gondolatait olvasni, akik tényleg letettek valamit az asztalra. Sir Edmund Hillary-ról mindenki tudja, hogy ő mászta meg először a Mount Evereset, Tendzing Norgaj serpával, akivel életük végéig igaz barátok maradtak. Azonban ezen túl ez a csendes új-zélandi méhész megjárta a Déli-sarkot (traktorral!), az Északi-sarkot - nem is akárkivel, hanem Neil Armstronggal, aki ugye az első ember volt a Holdon, biztosan volt miről beszélgetniük egymással -, és ez még mindig semmi, ugyanis több iskolát, kórházat és hídat épített a Himalájában a serpáknak, akik sokszor kísérték kalandos hegymászásain. A világhír és a páratlan sportteljesítmények ellenére mindvégig megmaradt szerény embernek, nem szállt a fejébe a siker, nem partizott, csendes boldogságban élt feleségével és három gyermekével. A tragédiák azonban őt sem kerülték el, egy repülőbalesetben elveszítette feleségét és tinédzser lányát, sok évig tartott, amíg helyreállt a lelki egyensúlya, idős korában talált rá újra a szerelem, egy régi kedves barátnője személyében, akivel együtt dolgoztak a Himalájában a serpák életének könnyebbé tételén, sok szép év jutott még nekik együtt. 2008-ban hunyt el a rendkívüli ember, akinek most jelent meg magyarul az eredetileg 1999-ben megjelent életrajza, amelyet hatalmas élmény volt olvasni. Nem az irodalmi mélysége, hanem az őszintesége, a szikár egyszerűsége, ami magával ragadja az olvasót, nem fényezi magát a szerző, őszintén beszél hibáiról, tévedéseiről, ifjúkori útkereséséről, családi és szakmai életének eseményeiről. Együtt izgulunk vele, hogy feljusson végre a Mount Everest-re (pedig tudjuk, hogy sikerül neki, mégis olyan filmszerűen írja le a nem éppen könnyű mászási műveletet, hogy megáll az ember lányában az ütő attól, hogy milyen nehéz terepet kellett leküzdenie, amíg ott állhatott a világ tetején), mosolygunk a kedves családi sztorikon, döbbenünk le azon, hogy milyen emberfeletti teljesítmény volt eljutni a Déli-sarkra (erős versenyben egy másik csapattal), és szégyelljük magunkat, hogy itt nyafogunk a saját kis hétköznapi nyűgeinken, miközben ez az ember évtizedeken át a Himalájában építette-szépítette barátai, a serpák falvait. Egy hétköznapi hős, akinek semmilyen különleges képessége nem volt, csak annyi, hogy tudta, hogyan valósítsa meg az álmait. A sikeres expedíciók titka ugyanis a jó szervezés volt, a kiváló fizikai erőnlét, valamint az átlagon felüli akklimatizálódási képesség. Egy remek önéletrajz egy különleges emberről, akit nem részegített meg a siker.

"Szia apa. Honnan hívsz? Az Everestről. Itt állok a csúcson." Ez a beszélgetés Edmund Hillary és fia, Peter között zajlott le 1990-ben, ugyanis a fiú sokat örökölt édesapja kalandvágyából és ő is kiváló hegymászó lett. Pár évvel később Tenzding fia, majd később unokája is feljutott a világ tetejére, amely mára ugyan már sajnos az ott található rengeteg szemétről híres, és már annyira kiépült az infrastruktúrája, hogy egy jó vezetővel és némi gyakorlattal gyakorlatilag bárki fel tud jutni rá. Azonban Hillarytól és Tendzingtől senki sem vesz el az elsőbbséget, ők még kőkeményen megküzdöttek azért, hogy legyűrjék a Mount Everestet.

Edmund Hillary egy teljesen átlagos családban nőtt fel az új-zélandi kisvárosban, Tuakua-ban, nem igazán tűnt ki semmiben, elég sokáig kereste a helyét a világban, aztán a hadseregben végre rendet tudtak tenni a fejében. Leszerelése után úgy döntött, hogy az életét a méhészetnek (ezzel foglalkozott a családja) és a hegymászásnak szenteli. Keménykezű apjával komoly vitái voltak, végül aztán megbékéltek egymással, a hobbinak indult sportágban pedig olyan sikereket ért el, hogy egyre komolyabb expedíciókba hívták meg, végül tagja lehetett annak a csapatnak, amelynek tagjaként 1953. május 29-én Tendzing serpával az oldalán, elsőként léphetett a Mount Everest csúcsára. Ő döbbent meg a legjobban azon, hogy mennyire a szárnyaira kapta a világhír, hiszen azt gondolta, ez a teljesítmény "csak" a hegymászók zárt világát érdekli, aztán persze kiderült, hogy egyáltalán nem, az élete pedig teljesen megváltozott. Mégsem ez volt a legfontosabb esemény számára akkoriban, hanem az, hogy megnősült és nemsokára sorban érkezett a három gyerek. Hillary azonban nem volt otthon ülő típus - szerencséjére a felesége nagyon megértő volt a kalandor természete irányában - , és 15 hónapra otthagyta kis családját, hogy ezúttal a Déli-sarkot hódítsa meg. Ez is sikerült neki, pedig ez sem volt könnyebb, mint a csúcstámadás, és természetesen nem hagyott fel a további hegymászó kalandokkal sem, amíg ezt a fizikai kondíciója engedte. Emberünktől nem  idegen az önirónia sem, olyan hihetetlen bájjal meséli el, hogy sok-sok évvel a Mount Everest meghódítása után részt vett egy himalájai expedícióban, ahol ő volt a legidősebb a csapatban, és finoman szólva sem bírta már a gyűrődést, hogy öröm volt olvasni.

Az igazi kalandok azonban csak ezután kezdődtek, ugyanis, miközben motorcsónakokat tesztelt cégeknek vad vizeken - ennek az embernek tényleg a vérében volt a kaland -, érdeklődése egyre inkább affelé fordult, hogy megkönnyítse barátai, a serpák életét, akik elmondták neki, hogy milyen fontos lenne számukra az oktatás (ki gondolta volna, hogy Tendzing írástudatlan volt a Mount Everest meghódítása idején), illetve az egészségügyi ellátórendszer, valamint a csatornázás. Hillary pedig a rá jellemző vehemenciával összekapta hegymászó barátait és családtagjait a világ minden részéről, és belefogott egy sok évtizeden át tartó építési folyamatba, melynek során nagyon sokat tett a serpa falvak infrastruktúrájának fejlesztése érdekében, és igyekezett minden lehetséges módon megkönnyíteni ennek a különleges himalájai népcsoportnak az életét, mert nem felejtette el, hogy milyen sokat köszönhet nekik, soha nem nézte le őket, mindig tiszteletben tartotta a kultúrájukat. Érdekes, hogy ez a jószolgálati tevékenysége mennyire nem él a köztudatban, ahogyan az sem, hogy a Déli-sarkon túl az Északira is eljutott, de hát a média már csak ilyen, a Mount Everesten ő volt az első, a többi helyen már jártak előtte, a jótékonyság pedig akkoriban még nem volt hír.

Úgy fogyott el a 400 oldal, hogy észre sem vettem, annyi kalandban volt része az évek során a szerzőnek, hogy egyetlen percre sem unatkozik az olvasó, miközben a családi életének alakulását is figyelemmel követheti, amelynek éppen a hétköznapisága a legmagávalragadóbb. Két hegymászás között olyan jókat kirándult a kis család a világ körül a szünidőkben, hogy csuda, és akkor a himalájai kalandokról szó sem esett. A sors különös fintora, hogy éppen azon a helyen veszítette el a feleségét és a lányát Hillary, ahol egész életében a legjobban érezte magát: a Himalája hegyei között. A borzalmas tragédia után azonban az élet ment tovább, a fia és a lánya felnőtt, mindketten értékes emberek lettek, ő is megtalálta újra a társát, miközben még nyugdíjas éveit is aktívan élte, intézte az alapítványai dolgait, gyönyörködött egyre népesebb családjában, egyszóval boldog ember volt, nem érdekelte a hírnév, saját magának akart megfelelni, senki másnak, űzte a kalandot, emberfeletti sportteljesítményeket vitt véghez, miközben megmaradt Ednek Új-Zélandról. Példamutató életút, amelynek egyáltalán nem a Mount-Everest meghódítása volt a legfontosabb pillanata, az csak nekünk, átlagembereknek tűnik kiemelkedő tettnek, amely valójában eltörpül egy csomó olyan cselekedet mellett, amely eddig rejtve maradt a nagyközönség előtt, amelyekről ebből a kitűnő könyvből végre tudomást szerezhettünk.

10/10

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.