Kevés olyan alműfaja van a horrornak (vagy úgy magának a filmnek), amelyet az elmúlt évtizedek alatt olyan teljességgel sikerült volna kizsigerelni, mint a zombifilmeket. Mióta George A. Romero 1966-ban elsőként támasztotta fel az emberi húsra éhező holtakat, az élőhalottaknak gyakorlatilag már minden létező variációját láttuk a vásznon (illetve a tévé képernyőkön) csoszogni, szaladni vagy éppen elemi erőként ömleni. Láttunk már lassút és gyorsat, rothadót és frisset, komolyat és vicceset, de még érzőt és tanulásra képest is. Ám nem véletlen, hogy megannyi horror toposz közül a zombik a mai napig a legnépszerűbbek között vannak. Hiszen amellett, hogy természeténél fogva az embertelen ember koncepciója különösen nyomasztó, és a legtökéletesebb alanyai az ultraerőszakos „belezőpornó” filmeknek (az ember úgy élheti ki a legsötétebb, ölési vágyait, hogy nem kell elgondolkodnia tetteinek helyességén), nagyszerűen használhatók különféle társadalmi jelenségek és problémák bemutatására. Hiszen a legjobb és legérdekesebb zombifilmek mindig is azok voltak, ahol az élőhalottak csak eszközként/katalizátorként funkcionálnak, és a lényeg azon van, hogy a széthulló világban mivé lesz az emberiség és az emberség.

 Az utóbbi időben pedig a számtalan, a társadalom nagyjára fókuszáló zombifilm után megjelent néhány kisebb, intimebb hangvételű alkotás, mely középpontjában nem feltétlenül a világ, hanem a kisközösség vagy a család állt.  Amíg a Kiéhezettek élőhalott-ember hibridjei keserű és katartikus választ adtak a generációs szakadék okozta kérdésekre, addig Arnold Schwarzenegger drámai debütálása, a Maggie – Az átalakulás a gyászt és az apák kötelességét volt hivatott körüljárni (igaz inkább kevesebb, mint több sikerrel tette ezt). Ebbe a hullámba illeszthető Ben Howling és Yolanda Ramke első nagyjátékfilmje, a Netflix által forgalmazott Cargo is (amely a készítők egy saját korábbi rövidfilmjének remake-je.)

Egy lakóhajó úszik Ausztrália festői szépségű folyóvidékén. A rajta utazó család látszólag gondtalanul élvezi a kikapcsolódást, mikor a parton hirtelen meglátnak egy másik, éppen táborozó családot. Ám hiába köszönne oda lelkesen a hajós kapitány szerepét betöltő apa (Martin Freeman), a másik családfő meglehetősen ellenségesen fogadja az ex-hobbit közeledését. Normális esetben talán felmerülhetne, hogy talán mégis csak túlzás egy köszönésre fegyvervillantással felelni, ám ez nem normális eset. Nagyon nem. Ugyanis a civilizált, udvariaskodó világnak már régen vége, és hőseink sem pusztán a kikapcsolódás kedvéért hajóznak, hanem mert az élőhalottak karmaitól egyedül a vízen érezhetik (csecsemőjükkel) magukat biztonságban.  Egészen addig, amíg megtörténik a legrosszabb: mindkét szülő megfertőződik. Így az apa kénytelen lesz az idővel versenyt futva elvégezni élete utolsó, de egyben legfontosabb feladatát: a széthullott világ romjai között kell találnia valakit, aki alkalmas lehet megvédeni és felnevelni gyermekét.

Már a szinopszis alapján is láthatjuk, hogy a Cargo tulajdonképpen a már említett Maggie – Az átalakulás párdarabja, vagy ha úgy nézzük inverze (hiszen ott nem a szülő, hanem éppen a gyerek az, aki szép lassan zombivá válik.)  Howling-Ramke páros filmje azonban jóval összeszedettebb, mint az osztrák tölgy nevével fémjelzett alkotás.   

Road-movie jellege, környezete és tempója miatt a Cargo hangulatában sokkal inkább emlékeztet az olyan disztópikus drámákra, mint a kiváló Országúti bosszú, vagy éppen Az út (tematikailag talán ehhez áll a legközelebb), mintsem a megszokott zombi horrorokra. Lassú és kimért cselekménye pedig ezekhez hasonlóan nem válik hátránnyá. Ellenben ugyanis a meglehetősen dinamikátlan Maggie-vel, itt sikerült úgy elhelyezni a thrillerszerű részeket, hogy nincs az az érzése az embernek, hogy ezeket csak azért dobták bele a drámába, mert a „zombi filmbe kötelező” az ilyen. Howling és Ramke így képesek voltak egy olyan világot teremteni, amelyben ugyan az élőholtak kicsit a háttérbe szorulnak, mégis érezzük a konstans veszélyt, és a valóságos feszültséget, hogy itt bizony a legkisebb hiba is végzetes lehet. (Azért a tempó itt-ott lehetne egy kicsivel feszesebb.)

Hogy a Cargo képes giccs nélkül, ám kifejezetten megkapóan mesélni a gyászról, kitartásról és a szörnyen fájó, de elkerülhetetlen vég elfogadásának folyamatáról, abban hatalmas szerepe van a kiváló formát nyújtó Martin Freemannek is. Rá eddig úgy tekintettünk, mint a különös helyzetbe csöppenő átlagember figurája, most lehetősége nyílik, hogy bizonyítsa, hogy nem csak a komikus felhangú, de a kifejezetten tragikus, drámai karakterekkel is könnyedén megbirkózik.

Ausztráliában mindig hálás dolog forgatni. A festőien kietlen, sivatagos tájainál nehezebb ideálisabb helyszint találni egy posztapokaliptikus filmhez. A Cargo készítő ezzel tisztában is voltak, a melankolikus zenével kísért, nagytotálok egészen lírai atmoszférát adnak a filmnek. (Az operatőri munka nem mellesleg kiváló.)  Ráadásul ez esetben Ausztrália nem csak a hangulatos helyszín szerepét tölti be, de az író-rendező páros reflektál is annak történelmére, az opportunista, kizsákmányoló antagonista karakter (Anthony Hayes) és a bennszülöttek viszonya által. Így adva egy újabb értelmezésisíkot, „a zombiapoklipszis után sem holtak, hanem az élők az igazi szörnyek” bevett fordulatának.

A változás elkerülhetetlen, többé pedig nem élhetünk úgy, mint eddig. Ám ettől még nem szabad lemondani a jövőről, nem szabad sutba vetni a hagyományainkat, mert életünk legsötétebb óráiban csak abból és a családunkból tudunk kellő erőt meríteni. Ezzel az ízlésesen konzervatív (ellentmondásosnak tűnő, de filmben konzekvensen végigvitt) üzenettel zárul a Cargo, amely ugyan nem találja fel újra a zombifilmek műfaját, ám igényes kivitelezésével, remek színészeivel, illetve okosan kidolgozott, releváns témáival („hogy lehet gyermeket vállalni egy ilyen szörnyű világban?” „hogyan tovább, hisz minden más, mint régen?”) nem pusztán emlékezetes, de sokrétű és aktuális film. Avagy valahogy így nézne ki egy jól sikerült The Walking Dead epizód.

7,5/10

A Cargo teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.