Még egy utolsó kaland a fehérhajú vajákkal, jöhet? Naná, bármikor! Sapkowski ugyan A tó úrnőjével lezárta a Geralt-sagát, azonban a hozzám hasonló rajongók nagy örömére írt még egy búcsúkötetet, amely igazából egy előzmény, ott ér véget, ahol az első könyv kezdődik, de mégsem novellafüzér (mint az első két kötet), hanem egy regény, amely az égvilágon semmit sem tesz hozzá a vaják-univerzumhoz, viszont a coolságfaktor az egeket verdesi, végre semmi (na jó, nem sok) politika, csak kaland és akcióhegyek. És persze szörnyek, Kökörcsin, varázslók, királyok, szerelem, intrika, és GERALT (ezúttal Ciri és a végzet nélkül), a maga mogorvaságában, nihiljében (mindenki hagyjon békén, én élem az életem, a világ tegyen, amit akar, én kimaradok a játszmákból), és elképesztő badass-ségének teljes fegyverzetében. És ebből a műsoron kívüli részből azt is megtudhatjuk, hogy egy vaják sohasem védtelen, akkor sem, ha néhány öngyilkosjelölt volt olyan butus, hogy elemelte a kardjait. A humor is visszatért, a szerző láthatóan élvezte, hogy ezúttal nem kellett túlságosan odafigyelnie a dramaturgiára, a karakterekre és a történetre (hiszen tudjuk, hogy mi fog következni), ezért adott a poénoknak, a kardok sem pihentek, Kökörcsin is hozta a szokásos formáját (vagyis sokat beszélt és mindig láb alatt volt), igazi ráadás darabja lett ez a sorozatnak, ami az író és a rajongók kedvéért íródott. Nem mondanám, hogy méltó lezárása a sztorinak (hiszen az már megvolt), inkább egy afféle Sapkowski-féle búcsú a karaktertől. Egyetlen problémám volt a könyvvel: a vége egy picikét erőltetett lett, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, van olyan jó ez a rész is, mint a többi.

Ríviai Geralt egy Kerack nevű, nem túl jelentős királyságba érkezik, ahol természetesen azonnal összefut Kökörcsinnel, belekeveredik az uralkodócsalád trónügyeibe, ráadásul még a varázslók is segítséget kérnek tőle egy számukra roppant kínos eset megoldásához. Azonban a dolgok úgy alakulnak, hogy a legendás kardok eltűnnek, ezért kedvenc fehér hajú vajákunknak ezúttal nélkülük kell szembenéznie a menetrendszerűen érkező kalandokkal...

Elsősorban azoknak ajánlanám a könyvet, akik olvasták az előzményeket (azaz az utózmányokat, hiszen egy nulladik kötetről van szó), bár ők velem együtt meg úgyis fogják venni, ezért inkább azt mondanám, hogy mindenkinek érdemes beszerezni, aki szereti a fantasy műfaját, de akik lemaradtak a többi részről, egy rakat poént nem fognak érteni. De ők is kapnak egy jó nagy dózist a vaják-feelingből, és minden valószínűség szerint remekül fognak szórakozni, hiszen Sapkowski kiválóan ír. Mivel az übermenő kardok ezúttal nem álltak Geralt rendelkezésére, ezért a vajákképességei kerültek előtérbe, amelyekről több érdekességet is megtudhatunk. és egy új szörnyfaját, a rókanőt is megismerhettünk (erről szól a mostanában megjelent képregény is, amit már nagyon régen megrendeltem, de még mindig nem ért ide hozzám, remélem, azt is minél előbb olvashatom), a kalandok gyorsan peregnek, unalom egy szál sem, együltő helyemben olvastam végig az egész könyvet.

Igazából semmi új nincs a történetben a sorozat többi részéhez képest, megint van egy varázslónő (aki nem Yennefer, de nem kell aggódni, természetesen ő is feltűnik a történetben), egy törp, Kökörcsin, mágia, Keszeg, vérfarkas, egy gonosz varázsló, vagyis minden a szokásos, mégsem érzi úgy az olvasó, hogy lenyúztak még egy bőrt a sikeres sorozatról, hanem inkább otthonosan érzi magát abban az univerzumban, amelyet sajnos lassan maga mögött kell hagynia. Hiszen nincs több könyv (azért remélem, Sapkowski meggondolja még magát ezügyben), már csak egy képregény fog megjelenni A rókagyermeken kívül. De ne eresszük búnak a fejünket, hiszen nemsokára elkezdődik a Netflixen a tévésorozat forgatása, ami, ha nem rontják el, tuti biztosan be fogja tölteni a Trónok harca után következő űrt a kardozós-szexelős fantasy - műfajban.

Kicsit furcsa volt visszatérni a háború előtti időkbe, azonban még ebben a nagypolitikai összefüggésektől letisztított, abszolút kalandközpontú történetben is érezhető a vihar előtti csend, illetve itt is érzékeltetésre kerültek azok a problémák, amelyek később a világégéshez vezetnek. A régi nagy kedvencek is feltűnnek a regényben (Geralt és Kökörcsin párosa még mindig verhetetlen), az új szereplők azonban csak nagyon vázlatosan lettek felrajzolva, hiszen tudjuk, hogy később nem játszanak szerepet az események menetében. Jelzésértékűen megjelenik Nilfgaard, és van egy kis időcsavar is, de szigorúan csak olyan szintig, ami nem zavar be a már ismert sztoriba. Igazi örömkönyv ez, semmi funkciója sincs a sorozat szempontjából, csak bulizunk egy jót Geralttal, még mielőtt randjia van a végzetével, igazi felhőtlen szórakozás ez a kötet, nincs olyan tétje a történetnek, mint a későbbieknek. Jó volt olvasni az utolsó kalandot, és már most nagyon-nagyon hiányzik a fehérhajú vaják.

9/10