Nemrég jelent meg ez a cikk, amire akarva sem tudnék úgy hivatkozni, hogy nagy port kavart, ugyanis azt leszámítva, hogy jól irányzott célzásait néhányan természetesen készségesen magukra vették, és a maguk módján reagáltak is. Éppen az zavar, hogy nem kavart nagy port, eddig ugyanis a hasonló vitaindítók legalább az óvodás szintű szájkaratéig eljutottak, most azonban az érintettek ca. 120 főt számláló Facebook-csoportjában egy kis semleges élcelődéssel pillanatok alatt elült a dolog. Persze érteni vélem, hogy az érdemi reakció hiánya azt a konszenzust jelképezi, hogy a cikk nem volt alkalmas valódi diskurzus kezdeményezésére (és eleve tényleg inkább publicisztika, mint vitaindító, amolyan nyílt levél, amiről nyilvánvaló, hogy mindenki másnak szól, mint a címzettnek), azonban számomra ez az ügy újabb jele annak, hogy a filmkritikus közeg bármiről hajlandó vitát folytatni, csak saját szakmájáról nem. Csalódást fogok azonban okozni, ezúttal ugyanis (szokásomtól eltérően) nem a flame tüzét akarom táplálni (bár nem lepődnék meg, ha azért sikerülne...), hanem igyekeznék egy-két előremutató gondolatot megfogalmazni azzal kapcsolatban, hogy miért a lehetetlennel határos vitát folytatni a filmkritikáról szakmai berkekben - és hogy miért kéne mégis.

Kezdjük ott, hogy amikor tudtommal legutóbb ilyesmire kísérlet történt, akkor olyan magvas gondolatok hagyták el a hazai Fipresci-elnök Báron György száját, mint hogy "a blogokon és cseteken (sic!) bármit lehet írni, bezzeg az Indexen meg az Origón nem írhatnak hülyeséget, mert ott van főszerkesztő". (Remélem, ezt az álláspontját az Origo Filmklub komplett lecserélődése óta is tartja...) Egyébként érdemes megnézni a teljes videót is, mert például kiderül, hogy mekkora különbség van a hazai és a külföldi szakemberek világlátása között, vagy mert már az egyik résztvevőnek is feltűnik, hogy meglehetősen egyoldalúan sikerült összeválogatni a vendégeket.

Ilyenkor jönnek az alább olvasható, kínos szösszenetek, amely ex cathedra próbálják megfejteni a 30 alattiak hóbortjait, de a valódi probléma ezzel az, hogy a filmkritikus-társadalom megszervezését magukra vállaló figuráknak láthatóan fogalmuk sincs, hogy mi az, amit meg kívánnak szervezni, hiszen pl. az internetes tartalomgyártást nem hogy bevonni nem sikerül ebbe a közösségbe, de még csak megérteni sem. Azaz éppen saját elöljáróiktól várhatják a legkevésbé a filmkritikusok, hogy tesznek valamit a szakma fejlődéséért, adaptációjáért.

Az 56 éves Szíjártó Imre lehet, hogy nagyon otthon van a mozgóképoktatás módszertanában, de a filmblogokat (vagy egyáltalán a spoiler fogalmát és írásmódját...) egyelőre nem igazán sikerült megértenie.

Pedig a fő kihívás éppen az, hogy ma már egyre inkább YouTube-kritikusokat fogyasztó közönség számára nem hogy a Filmvilág, de lassacskán a komplett print sajtó marginálissá válik, így a szakmai szempontból meghatározó szereplők, és a közönségkedvencek tábora között egyre kevesebb az átjárás - nincs egy magyar Roger Ebert, aki széles közönség számára is érthetően, de mégis szigorú szakmai standardek mentén alkotna kritikákat. (Szirmai Gergő egyébként szerintem lehetett volna, ha filmkritikát és nem show-t akar csinálni műsorában.) Ezzel a  valódi, minőségi filmkritika fokozatosan veszti el a lehetőségét arra, hogy lehorgonyozzon a fiatalabb generációk tengerén, mielőtt a Dancsó-féle jópofizás és a Puzsér-féle üvöltve megmondás hullámai összecsapnak a feje fölött. (Pl. az is megérne egy külön diskurzust, hogy az olvasottabb hazai kritikusok miért nem nyitnak a videós formátumok felé.) Ez pedig nemcsak önmagában sajnálatos, hanem mert emiatt az egyébként kiváló hazai kritikusok sem kapják meg a nekik járó megbecsülést a közönség részéről (meg persze en bloc a szakma sem), népszerűséget is csak akkor, ha történetesen egy hatalmas forgalmat generáló portál hajlandó alkalmazni őket.

Azaz sem felülről, sem alulról nem kap támogatást egy filmkritikus, de más szempontból is hálátlan szakma ez: például, hogy a forgalmazók szótárában gyakorlatilag az "ingyenreklám" szó szerepel a "filmes újságírás" helyén. Az teljesen egyértelmű, hogy a filmkritika hatása elhanyagolható, a moziba járók töredéke olvas egyáltalán kritikát, nem hogy még hallgasson is rá (több kutatás is van arról itthon is, hogy sokkal nagyobb szerepe van a nézői szájreklámnak), így a filmkritika intézménye amolyan szükséges rossz a forgalmazók számára, hiszen azzal ők is tisztában vannak, hogy az újságírók nem puszta jóindulatból foglalkoznak az egyébként hírverést generáló előzetesekkel és egyéb marketinganyagokkal, hanem mert őket történetesen érdekli a film. De ez a "szükséges rossz"-szemlélet teljes mértékben áthatja a filmkritikus-forgalmazó viszonyt, a kommunikációtól (vagyis annak hiányától) a "többsebességes" sajtólistákon át a szakmai igényesség teljes hiányáig (értsd: a forgalmazókat cseppet sem érdekli, hogy milyen színvonalú médiumokat, milyen hozzáállású szerzőket támogatnak akárcsak egy megosztással).

És következőként tárgyalhatnám a filmkritikus mint újságíró megbecsültségét, de aligha kell magyaráznom, hogy 2018 Magyarországán egy (valódi) újságíró napról napra azzal kell, hogy szembesüljön, hogy sem piaci, sem kulturális szempontból nincs perspektíva abban, amit csinál. A Népszabadsággal, Magyar Nemzettel, Origóval nemcsak sajtótermékek, hanem egyben filmrovatok is odalettek, az egyre népesebb filmkritikusi tábornak pedig egyre kevesebb lehetősége van arra, hogy valóban hivatásszerűen gyakorolja ezt a tevékenységet.

Azaz lényegében oda jutottunk, hogy a (hazai) filmkritikus egyedül saját kollégáitól számíthat megbecsülésre, e helyett azzal kell, hogy szembesüljön, hogy még innen is támadások érik - nem csoda, ha a legtöbb szakmai jellegű vita ennyire érzelmi síkon játszódik le, véglegesen elzárva az érdemi diskurzus lehetőségét. Ráadásul ezeket eleve kivétel nélkül kívülállók kezdeményezik, hiszen a hivatásos filmes újságírók körében hallgatólagos megnemtámadási egyezmény van érvényben amolyan "legalább mi tartsunk össze"-alapon. Ehhez képest pl. az Egyesült Államokban a legolvasottabb szerzők számára sem ciki a kollégákat cikizni, nem ódzkodnak a nyilvános szembenállástól, hiszen mindenkinek érdeke, hogy jól láthatóan elhatárolódjanak pl. Rex Reedtől, aki rendszeresen orbitális marhaságokkal írja tele kritikáit. Itthon meg látszólag szeme sem rebben a szakmának, hogy hazánk egyik legnépszerűbb filmes véleményformálója szerint Ryan Gosling 2001 és 2011 között nem szerepelt filmben. 

A frontok, ha nyílnak is, szigorúan súlytalan szereplőkkel szemben nyílnak, szakmai vita helyett így inkább elitista kirohanások formáját öltve. (Félreértés ne essék, ezekre is szükség van, de elég álszent szakmán kívülieket, mérhetetlen olvasottságú blogokat ostorozni, miközben ugyanez a szakmai szigor a köztiszteletben álló kollégák felé már nem érvényes.) Például a kormánypropagandistává alakult Origo filmrovat elég bőkezűen kapta az ívet az elmúlt hónapokban, viszont az a vita megint csak sugdolózva, négy-hatszemközt folyt le, hogy elfogadható-e, ha valaki a Filmklub íróinak megüresedett helyeire jelentkezik. Pedig a nyilvánvaló szarvashibák gúnyolása helyett a filmkritikusok sokkal jobban tudták volna védeni saját presztízsüket, ha valamilyen (nyílt) formában leszögezik, hogy semmilyen körülmények között nem csatlakoznak egy olyan szerkesztőséghez, amelyben a legalapvetőbb újságírói elvek sem érvényesülnek.

És szerintem a szakma színvonalának megtartásához tényleg arra lenne szükség, hogy nyílt vita folyjon ilyen kérdésekről - de ne zárt ajtók mögött, hanem az olvasókat ha nem is teljesen bevonva, de legalábbis feléjük is kommunikálva (ezért is teszem most ezeket a gondolataimat is közzé). Persze ezeket nem is kissé nagyképű publicisztikákban, egy mondatban tíz orgánumot beskatulyázva vagy konkrét sérelmekre reagálva kéne megejteni, de nem is sajtóvetítéseken egymás háta mögött sugdolózni, Facebookon meg élcelődéssel / egymást simogatásával / popcornnal a kézben csendesen szurkolva elütni a vita élét. Mert azt folyosói pletykákból még én is tudom, hogy bizonyos orgánumok stílusa, hangvétele, színvonala elég erőteljesen zavarja az ilyen hisztikből látványosan kimaradó kollégákat is, már csak azért is, mert az olvasók az egy-egy népszerűbb médiumnál tapasztaltakat a filmkritika egészére kivetítik. Egy-egy szerencsétlen cikk (főleg, ha még ráadásul széles közönséghez is jut el) az egész szakma hitelét csorbítja, és mivel a lenéző közhellyel érve "ma már bárki írhat kritikát", jobb híján maguknak a szakmabelieknek kéne lenniük a gatekeepereknek, akik fellépnek a különböző vadhajtások ellen. Ellenkező esetben az a veszély fenyegeti őket, ami a taxisok esetében is, akiket egy ország tart kollektíve hiénáknak, mert az áremelések kiharcolásával foglalkoztak a szabálytalanul játszó szereplők kizárása helyett.

De mivel nekem kívülállóként engem ebben nem terhel felelősség, a következményekkel nem kell törődjek, különösképpen hibáztatni sem tudom azokat, akik nem vállalják fel ezt a kétségkívül az elszigetelődés, elmérgesedő csatározások veszélyével fenyegető küzdelmet. Úgyhogy zárásképpen annyit kérnék csak, ha filmkritikusnak tartod magad és van véleményed ezzel az írással kapcsolatban (pro vagy kontra), azt nyilvánosan oszd meg, ha pedig nem vagy filmkritikus, akkor kérd ki a kedvenc filmkritikusaid véleményét azokról a dolgokról, amik téged zavarnak, foglalkoztatnak a szakmával kapcsolatban.