Az élet mit sem ér egy jó kis kardozós-szexelős sorozat nélkül, és mivel jövőre kiderül, hogy kié lesz a Vastrón, kezdhetünk kutakodni új kedvenc után, ami nem könnyű, mert lássuk be, a Trónok harca elég magasra tette a mércét. De nem kell túlságosan aggódnunk, a Netflix már elkezdte előkészíteni Sapkowski Vaják-sorozatát, amely van olyan jó alapanyag, mint George R.R. Martin Tűz és Jég sagája, sőt időnként simán kenterbe veri. A főhős, a fehér hajú vaják, Geralt egy videojátéknak köszönhetően lett közismert geek-berkekben, ez volt a The Witcher, azonban a fantasy szerelmeseinek mindenképpen érdemes megismerkednie a könyvekkel is, amelyek egy alternatív középkorban játszódnak, lovagokkal, hercegnőkkel, királyokkal, varázslókkal, sok-sok akcióval, mágiával, szerelemmel, nem kevés ágyjelenettel, jól kitalált karakterekkel, remek humorral és a szláv (és minden egyéb) mondakör egyéni újraértelmezésével. Békésen (na jó, inkább harcosan, de ezért szeretjük) megférnek egymás mellett a szláv, a skandináv mitológia és még az Arthur-legendához is teszünk egy kis kitérőt, de a kalandok során találkozhatunk törpökkel, tündékkel (akik nem mindig olyan angyaliak, mint Tolkien-nél), és megannyi más teremtménnyel, amelyek talán nem olyan lenyűgözőek, mint Dany sárkányai, de sokkal érdekesebbek (csak néhány példa: ruszalka, korrány, póklárka, és az én abszolút kedvencem: a magasabb rendű vámpír), nem fognak unatkozni a CGI-varázslók, amíg életre keltik őket a tévé képernyőjén. Nem egysíkúak a szereplők, nincsenek csak jók és csak rosszak, Geralt egy igazi badass magányos farkas, aki természetesen a történet végére teljes jellemfejlődésen megy keresztül, akárcsak a másik főszereplő, Ciri, a királylány az Ősi Vérből,  kettejüket pedig  a Végzet köti össze, amelyben a történet végére még egy olyan racionális közgadász is elkezd hinni, mint én. A coolságfaktor az egekben jár ebben a sorozatban, amely novellafüzérből lett az évek során vérbeli fantasy-regényfolyam, kár, hogy a szerző a végét egy picit túlírta, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, minél előbb kezdünk bele, annál jobb!

A fehér hajú vaják, Geralt mint mindenki más, érzi, hogy a béke ideje lejár a sok királyságra szabdalt birodalomban, háború közeleg, amelyből ő személy szerint ki akar maradni, mert az ő dolga, hogy szörnyeket öljön pénzért az emberek védelmében, nincsenek is érzelmei és egyáltalán. Aztán amikor a háború tényleg kitör, abba minden faj (tündétől az emberig) belekeveredik, ő pedig barátaival a túlélésen túl arra törekszik, hogy megóvja Cirit, a cintriai királylányt, aki származása miatt az események középpontjába kerül, minden harcoló fél őt keresi, hogy a saját céljaira használja fel…

Ahhoz képest, hogy egy lengyel magazinba írt novellával kezdődött, jól kinőtte magát ez a sorozat, bár kellett hozzá két-három kötet, amíg a szerző megtanulta összefűzni a kis történeteket egységes regénnyé, mégis olyan hangulatos az egész már az első résztől fogva, hogy simán bele lehet feledkezni. Bár az elején kicsit nehéz követni az eseményeket, Geralt dögös karaktere és a szerző tehetsége miatt (nagyon filmszerűen ír, rengeteg fantáziával, jól adagolja a humort, az akciót, a politikát és az érzelmeket) csak idő kérdése, mikor szeretünk bele végzetesen ebbe a sokfelé ágazó sztoriba (nekem három könyv kellett hozzá, de utána rekordidő alatt magamévá tettem a teljes sorozatot). Az idősíkok keveredése, a váratlan fordulatok, a véres csatajelenetek, a nagypolitika és a kisemberek véleménye az egész háborúról, a mágia és a hétköznapok rideg valósága együtt olyan elegyet alkotnak, amely miatt letehetetlenek a könyvek, az olvasó a falat kaparaja, hogy megtudja, mit lesz kedvenc karakterei és az egész birodalom sorsa, hogy aztán a végén jól meglepődjön, ahogyan az egy jó fantasyban illik.

A főhős, a fehér hajú Ríviai Geralt egy vaják, vagyis egy mutáns, akit gyerekkora óta arra képeztek ki Kaer Morhen-ben, hogy szörnyeket öljön, sokkal gyorsabb és veszélyesebb, mint az emberek, vannak mágikus képességei, de nem rendelkezik egy varázsló tudásával. Nem lehetnek gyerekei, ahogyan a varázslónőknek sem, ezért amikor egy amolyan se veled-se nélküled szerelembe esnek Venderbergi Yenneferrel, saját lányukként kezdik szeretni Cirit, aki Cintria jogos trónörököse, és akit a császár el akar venni feleségül, ezért a hatalmi harcok kellős közepébe kerül. Azonban ő az Ősi vér gyermeke is, olyan varázserővel, amelyről fogalma sincs, ezért a tündék és a varázslók is őt keresik, nem csak az emberek. Az árva kislány kezdetben csak Geraltra és Yenneferre számíthat, azonban lassan, de biztosan felnő, tudatára ébred képességeinek és sok-sok testi és lelki harc után beteljesíti a végzetét, amely már sok-sok évvel a születése előtt megíratott a számára. Vagy mégsem? A végén kiderül.

Óriási a birodalom, amelyet bejárunk Geraltékkal, nagyon sokszínűek a kis királyságok, amelyeken áthaladunk a történet során, miközben együtt űzzük velük a kalandot, egy teljesen egyéni univerzumot írt meg a szerző, amelyben keverednek a legendák és a mesék egy nagy háborúval, amelyben Emphyr császár, Nilfgaard uralkodója akarja igába hajtani az embereket, tündéket, félszerzeteket, vagyis mindenkit. Nagyon úgy tűnik, hogy sikerül neki, de aztán persze eljön az a pont, amikor az addig egymás ellen acsarkodó kis államok szövetkeznek egymással, és egy végső nagy csatában dől el a birodalom sorsa. Geralt sokáig úgy gondolja, hogy neki semmi köze sincs ehhez a háborúhoz, de aztán Ciri, Yennefer és a barátai (akik közül az én kedvenceim: a dalnok Kökörcsin és a vámpír Regis) hatására rájön, hogy mégis. Tocsogunk a vérben, a vajákkard nem tétlenkedik, izgalmas akciók sorjáznak a lapokon, de a jól megírt karaktereknek és az ügyesen kerekített sztorinak köszönhetően mégsem érezzük úgy, hogy üres kalandregényt olvasunk, hamarost azon kapjuk magunkat, hogy teljes gőzzel szorítunk a főszereplőknek, hogy valahogy cselezzék már ki azt az átkozott végzetet, na és persze győzzék le a császárt, hogy végre béke legyen a hadszíntérré vált birodalomban. Nem egyforma színvonalúak a könyvek, akadnak köztük kiválóak és gyengébbek is (az én kedvencem az ötödik, az elsőnél pedig még voltak fenntartásaim), de összességében egy szórakoztató és elgondolkodtató fantasy-sorozathoz van szerencsénk, amelyet elsősorban a hangulata miatt nevezhetünk az európai Trónok harcának, de tökéletesen alkalmas arra, hogy a régi kedvenceket nem felejtve újakat avassunk, Westeros után is van élet a történelmi fantasyk terén.

9/10