Fontos kortárs, ezen belül is egyfajta külön alműfajként rangsorolható „nőregényt” írt meg Szécsi Noémi trilógiájának záró darabjaként. Ám mielőtt bárki kétségbe esne, hogy a ma már nehezen beszerezhető első két „epizód” olvasása nélkül el fog veszni a részletekben, annak két hírem is van: az Egyformák vagytok nagyon laza szálakkal kapcsolódik csupán az előzménytörténetekhez, viszont a szerzőre jellemző időkezelés és szövegtempó miatt az is nehezen veszi fel a fonalat, aki összegyűjtötte az eddigi Szécsi-köteteket.
Már a Nyughatatlanok is felvonultatta a maga különös nőalakjait, de ahogy haladunk előre a történelem sodrában, és az Egyformák vagytokkal elérkezünk a jelen női szerepkérdésekkel teli évtizedeihez, mind inkább tetten érhető a kérdéskör aktualitása.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc emigránsfeleségeinek története után kutató Emília (Em), és az emancipált, divatbolond, karrierista Elza történetében ott rejlik bármelyik mai nő dilemmája. Ez a két, negyvenes éveiben járó nőalak pontosan azokat a súlyos terheket hordozza, amelyek bármelyikünket megérinthetnek, ha nők (női olvasók és kortársak) vagyunk: szülni vagy nem szülni? Élni egy célokkal tűzdelt, saját döntésekkel kikövezett, magasabb szintű életet, vagy engedni a társadalomban még mindig jelen lévő nyomásnak, felvállalni az ősi női szerepet, és gyereket, gyerekeket szülni még azon az áron is, hogy nem vagyunk biztosak a döntésünkben?
A két cinikus női hang, Em és Elza egyszerre egyforma és egyszerre különbözik, ha a napi történések, megszokott találkozások és pózolások mögött rejlő fő dilemmák elbeszélőjévé válik. Mindketten okosak, aktívak a munka világában, egy cél felé tartanak, ami pedig az önbeteljesítés, az ésszel érvényesülés, ettől lesznek olyan „egyformák”. Mégis megkülönbözteti őket a személyes önmegvalósítás választott útja. Elza mindig stílusosan öltözve, kényelmi szempontokat szem előtt tartva vágyik átsodródni az életen (amitől időnként önmaga paródiájává válik), a külvilág felé nyújtott színpadias fellépéssel, altató apró hazugságokkal tűzdelt életében csupán gyerekkori barátnője ismerheti valódi hangját, vívódásait. Em, a negyvenes történész viszont már anya, de beteljesülését egyre inkább meghatározza egy újabb gyerekvállalás, visszanyúlva ezzel múlt korok naiv mottójához, miszerint a nő csak akkor nő, ha anyává válik. Közös vonásként az a szomorú, ám jellemző kiüresedettség köti össze a két életet, a két női sorsot, hogy az elvárásokkal teli, városi közegben is csupán díszletek a saját életükben, és képtelenek igazán szeretni.
Az egymást nem lineárisan követő fejezetek pillanatképeket villantanak fel ennek a két nőnek az életéből, és kaotikusságuk ellenére rásegítenek arra, hogy az elejtett utalásokból, a látszólag hanyagul odadobott mozaikokból szép lassan kirajzolódjon egy fájdalmas kor, a meg nem értettek életének torzulásai. Ez a fajta szövegkezelés és szövegszerkesztés nem idegen Szécsi Noémitől, így mindenkit megnyugtathatok, aki kétségbeesetten próbál lapozni a múltak lapjain, hogy a regény végére összeáll a történet, és mellbevágóan rajzolódik ki belőle ennek az egymással igen szoros viszonyban lévő két nőnek a sorsa, mindannyiunk jelképes élete. A vidéki lányok útkeresése, a nagyvárosi légkör, az elszakadás, a gyerekvállalás problematikája, a karrierépítés és úgy általában a magasabb szintű életminőség, amelyért kőkeményen meg kell harcolnia egy nem értelmiségi családból származó, de jobb sorsra érdemes nőnek, ezek mind-mind olyan ismerős és a jelen szagával átitatódott mozzanatok, amit csak az érthet meg, aki valaha is megpróbálta bejárni ezt az életutat, ezt az ismétlődő vívódást. A modern nő harcát az önállósodás felé, melyben mindannyian sorstársak, tehermegosztók és egyformák vagyunk.
7,5/10
