Tavaly óta egy Angyallal több van az égben, és eggyel kevesebb itt a Földön. Roger Moore nem volt nagy színész. de nála sármosabban senki sem tudta alakítani az angol úriembert, talán azért, mert ő maga is az volt. Kétségkívül James Bond volt színészi karrierjének csúcsa,  és olyan eleganciával alakította ezt a szerepet, hogy sok-sok évvel azután sem felejtette el a közönség, hogy végleg szögre akasztotta a Walther PPK-t. Szerepei közül a 007-es ügynökön kívül Simon Templar, vagyis az Angyal maradt még meg a nézők emlékezetében  és persze ne felejtsük el a Tony Curtis-szel együtt sikerre vitt  Minden lében két kanál című habkönnyű, ámde rendkívül szórakoztató sorozatot sem. Korom okán én az én James Bondom már Pierce Brosnan volt,  Moore  film- és tévészínészi munkásságát apukám hatására fedeztem fel jóval később, és nagyon megkedveltem ezt a jó humorú gentlemant, aki pontosan tudta magáról, hogy nem egy színészóriás – bár szerintem csak nem volt elég bátor, a biztos sikert választotta a kevésbé közönségkedvenc, ámde annál izgalmasabb szerepek helyett -, és nem is állította magáról sohasem, hogy az lenne, sőt minden lehetséges fórumon elmondta, milyen mázlistának tartja magát, hogy a maga átlagos képességeivel ekkora sikereket érhetett el a pályáján.A jóképű fiatalember okosan öregedett, idősebb korában is megőrizte sármját, bölcsen visszavonult a filmszerepektől, amikor már nem volt eléggé illúziókeltő a nők bálványa szerepkörben, inkább a jótékonysági munka felé fordult, az UNICEF nagykövete lett és halálig nagyon komolyan vette a gyerekek ügyének felkarolását, vagyis igyekezett jó ügyre használni az ismertségét. Annak ellenére szíven ütött a halálhíre, hogy nem tartozott a kedvenc színészeim közé, mert mégiscsak sok szép pillanatot szereztek nekem a filmjei és a tévésorozatai, emberként pedig nagyra tartottam a humoráért és a jószolgálati munkájáért, és egyáltalán nem utolsósorban egy igazi angol úr volt, talán az utolsó ebben a kategóriában. Már több könyvét és is olvastam, és nagyon tetszett az a könnyed, fesztelen hangvétel, amellyel leírta a gondolatait, ezért erre a kötetre is nagyon kíváncsi voltam. Nem csalódtam, egy újabb stílusos darab született, amelyben ezúttal az öregedésről elmélkedett,  viccesen, mégis nagyon komoly életbölcsességet beleszőve a szórakoztató leírásba. Nem váltja meg a világot ez a könyv, de igazi élmény olvasni, méltó emlékezés Roger Moore-ra

Azok a fránya évek James Bond felett is elteltek, gyorsan elszaladt az a 90 év Roger Moore-nál is. Habár egész életében hipochonder volt, mégis rá jellemző angol humorral ír arról, hogy milyen érzés ennyi idősen létezni a világban és arról, hogy őt sem kímélték a betegségek, illetve a családi tragédiák. Nagyon emberi írás egy bölcs embertől, aki filmsztárnak sem volt utolsó…

Megöregedni annyira nem jó érzés, viszont megvan az az előnye, hogy lényegesen csökkennek az utazási költségek, azonban ezzel arányosan emelkednek az ezzel járó bosszúságok is. Mert mi van, ha nem tudunk átmenni a reptéren az átvilágító kapun a pacemaker miatt, illetve túl hosszú az út a repülőgépig a fájós lábnak, és ezért tolószéket kell kérni? Ennél már csak az jobb, amikor a gépen át kell ülni az előre lefoglalt helyről máshová, mert valami szabályozás miatt oda idős emberek nem ülhetnek. A vázolt problémák miatt jogos a mormogás, azonban egyben jó okot is ad egy kis nosztalgiázásra, mert ki gondolta volna néhány évtizeddel ezelőtt, hogy az ereje teljében lévő James Bondnak egyszer ilyen problémái lesznek? És akkor arról még nem is esett szó, hogy a cukorbetegség miatt le kellett mondani egy csomó finomságról, a sokfogásos étkezésekről nem is beszélve.

Roger Moore sok mindenről szót ejt ebben a kis kötetben a nagyothalló készülékétől kezdve az inkontinencia problémaköréig, azonban egyrészt olyan fanyar humorral teszi ezt, hogy nem az az érzése az olvasónak, hogy az idősödő filmsztár nyavalyog, hanem az, hogy ilyen pozitívan is fel lehet fogni az idő elkerülhetetlen múlását. Másrészt pedig az író elegánsan hallgat a rákkal folytatott küzdelméről,  nem sajnáltatja magát, inkább csak elmélázik azon, hogy milyen testi gondokkal jár együtt az öregedés, azonban ez még nem ok arra, hogy a szellem is leépüljön, de ehhez fiatalon kell tartani az agyat. Moore lépést tartott a modern technikával, használta az okostelefont, a közösségi médiát, és rengeteg keresztrejtvényt fejtett és könyvet olvasott, vagyis nem hagyta el magát.

Természetesen nem maradhattak el a forgatási sztorik sem, a meg nem valósult filmes projektekről is tudomást szerezhetünk, mindeközben még jól rácsodálkozhatunk arra, hogy a színész milyen jól rajzolt, saját maga illusztrálta ezt a könyvet, amelyet még ő kezdett el írni, azonban a halála miatt jó barátja és személyi titkára fejezett be. Rá jellemző módon az UNICEF és a segítségre szoruló gyerekek is helyet kaptak az oldalakon, az alapvetően szórakoztató kiadványban sok életbölcsességet fedezhet fel az arra fogékony olvasó. Harmincöt-negyvenes éves kor alatt nem igazán ajánlom ezt a sajnos túlságosan vékonyka kötetet, mert kell egyfajta érettség ahhoz, hogy meglássuk a könnyed felszín alatt a magvas gondolatokat. Szomorú témának tűnik az öregedés, mégis olyan érzés olvasni ezt a könyvet, mintha egy jó angol tea mellett beszélgetnénk Roger Moore-ral, és lassan rájönnénk arra, hogy sokkal értékesebb ember volt, mint ahogyan azt a szerepei alapján gondoltuk volna róla. Stílusos búcsú gyerekkori kedvencünktől, kár, hogy itthagyott bennünket.

8/10

A könyvet a Kossuth Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.