A magyar idő szerint vasárnap hajnalban lezajlott 90. Oscar gála egyik legnagyobb izgalmát a királykategória tartogatta. A korábban sokak által egyértelmű győztesnek kikiáltott Három óriásplakát Ebbing határábant (továbbiakban Három óriásplakát) sikerült felülmúlnia a Guillermo del Toro által rendezett A víz érintésének, amely a közelmúltban már halmozta az elismeréseket és közvetlenül a gála előtt a legnagyobb esélyesnek számított. Az Akadémia ezzel a „kitüntetéssel” bizonyította, hogy talán az utóbbi évek merészebb és jobb nyertesei jelentették a kivételt, a Shape of Water esetében ugyanis egy tipikusan a díjért gyártott, felületes filmmel volt dolgunk. Ez leginkább del Toro munkásságát ismerve fáj igazán.

Azt az utóbbi 15-20 évben megszokhattuk, hogy a Legjobb film-díját az Akadémia leginkább olyan filmeknek osztja, amelyek ugyan nem a legmélyebb gondolatokat tartogatják a nézőik felé, de ezeket legalább közérthető formában, a történések felszínéhez közel adták közre, ennek megfelelően tehát rengeteg olyan díjazott filmmel volt dolgunk, amely leginkább közönségfilmnek volt mondható. A Víz érintésével kapcsolatban kicsit más a helyzet, de nem feltétlenül jó értelemben: a film története csak a mély mondanivaló látszatát tudhatja magáénak, a halember és a néma lány szerelme egyedinek egyáltalán nem- érdekesnek pedig csak helyenként mondható.

Ezzel alapvetően nem is lenne nagy probléma, azonban a legutóbbi 5 díjazott film más sémát mutatott: a Spotlight például megrendítő erővel rendelkező alkotás volt a viszonylagos egyszerűsége ellenére is, de a tavalyi Moonlight kiválasztása is jó döntésnek bizonyult, amely látszólag előrevetítette azt, amelyen az Akadémia régóta fáradozik, azaz, hogy fiatal tagok „kinevezésével” a jelöltek és győztesek is valódi minőséget-, nem pedig a múltba való visszakacsintást képviselnek majd.

Ebbe a sormintába tökéletesen illett volna a Három óriásplakát győzelme. Martin McDonagh filmje egyszerre erőteljes és sokatmondó, valamint ügyesen rétegezi a sztorijának mondanivalóját, talán épp ez a sokoldalúság és kényelmetlenség volt az, amely végül megfeküdte a döntnökök gyomrát. Merthogy a Három óriásplakát nem egy túl könnyedén kódolható film, a hősei pedig nem azok a skatulyába szorítható fekete-fehér figurák, sokkal inkább olyan hús-vér jellemek, akikkel a hétköznapjainkban, sőt, akár a tükörbe nézve is találkozhatunk. Persze ez nem azt jelenti, hogy McDonagh rendezése hibátlan volna, szimplán csak arról van szó, hogy az alkotás hiányosságai és néha karikíros szituációi ellenére is olyan erővel képes az embert gyomorszájon ütni, hogy biztosan tántorgunk utána napokig.

Ha erre a két filmre osztjuk le a párharcot, akkor a különbségek könnyen felvázolhatók. Míg McDonagh alkotása szinte kompromisszummentesen végig tudja és akarja vinni a történetét, addig del Toro régi önmagát és a karaktereit is feláldozva rajzol meg egy sokkal közérhetőbb, befogadóbb és bizonyos szempontból felemelőbb mondanivalót. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy A víz érintése ezért komoly árat fizet – a történetben gyakorlatilag nem található olyan momentum, amely egyedi volna. Ez azért fájó pont igazán, mert del Toro korai (és egyben legjobb) alkotásai éppen a mélység és az univerzum kidolgozottságának együtt állása miatt voltak valóban erősek, aktuális rendezése pedig szinte teljesen mellőzi azokat a pontokat, amelyekért imádtam anno a mexikói alkotó álomvilágait.

Sem a hidegháborús környezet, sem maga a szerelem, sem a szereplők nem alkotnak olyan egyedi képet, ahogyan az elsőre látszik. A karakterek közötti kapcsolódási pontok szinte teljesen mechanikusak, a két főhősben csak a kirekesztettségük közös, a szerelmük betetőzése pedig túl gyorsan történik meg ahhoz, hogy valóban megalapozottnak hasson. Ez a felületesség amúgy is a legnagyobb rákfenéje a filmnek, a képsorok a korábbiakban ezerszer átrágott hangulat ellenére úgy pörögnek le, hogy azokban csak nyomokban található egyediség. Egy del Toro filmtől ez gyakorlatilag kevesebb, mint az elvárható minimum szint: a világ megfestésében szinte a szándékosan közönségfilmesre faragott Pacific Rim is agyonnyomja a víz érintését.

Persze ne legyünk álszentek: a nagyközönségnek pontosan egy olyan illúzióra van szüksége, amely maga A víz érintése is, azonban a film ennek ellenére is az utóbbi 6-7 év egyértelműen leggyengébb Oscar-fődíjasa és még távolabb is mehetnénk ezzel a kijelentéssel, ha nem nyert volna anno a mérhetetlenül gyenge The Artist (tényleg, merre is jár mostanság Michel Hazanavicius és Jean Dujardin?). A víz értintése tehát, ha lehet, még a Három óriásplakáton kívüli mezőnyben sem feltétlenül a legerősebb, de McDonagh filmjével „párban”  pedig gyakorlatilag esélye sem kellene, hogy legyen. (Csak zárójelesen jegyzem meg: a külföldről érkező vélemények szerint az idegennyelvű filmek kategóriájában az A Fantastic Woman is sokkal inkább a könnyen dekódolható mondanivalója, valamint a gejl momentumai miatt arathatott győzelmet. Őszintén szólva a fent is fejtegetett dolgok után hatalmas meglepetés lett volna a The Square díjazása, amelynél metszőbb szatírát és nehezebben befogadhatóbb filmet keresve sem talál az ember a tavalyi termésből. Hiába fantasztikus, már a jelölése is meglepetés volt, bár ezzel együtt is biztató.)

Bármennyire is szomorú azonban, a 90. Oscar díjazottjai és jelöltjei közé gond nélkül simul A víz érintésének felemelkedése. Richard Jenkins jelölése például kifejezetten érthetetlen, de Octavia Spencer sem játszik mást, mint önmagát, Gary Oldman elismerésére pedig egy ideális világban nem ennyit- és nem erre a lehetőségre kellett volna várni. Sajnos bárhogyan is nézzük, az idei gála összességében erős visszalépés az utóbbi évek progresszívebb és bátrabb díjátadóihoz képest, reménykedjünk, hogy ha 10-20 év múlva visszatekintünk a 2018-as Oscarra, akkor kivételként gondolunk majd rá. Sajnos, ez sokkal kreatívabb álomvilág, mint mondjuk A víz érintésében megismert hidegháborús környezet.