Maggie Stiefvater: The Raven King - A Hollókirály (2017)
2018. január 19. írta: tonks

Maggie Stiefvater: The Raven King - A Hollókirály (2017)

Hollófiúk 4.

befunky_collage_8.jpg

Egy könyvsorozatot befejezni mindig izgalmas dolog, főleg akkor, ha az olvasó szívéhez nőttek a szereplők és az elvárások az előző részek miatt már az egekben vannak. Rég olvastam ki ilyen gyorsan egy könyvet.

A harmadik rész befejezése után szinte azonnal rávetettem magam A Hollókirályra, és ahogy már megszokhattam Maggie Stiefvatertől, nagyon olvastatta magát, mindegy volt, hogy délután öt óra, vagy hajnali három van-e éppen.

Erre a könyvre már "csak" a végjáték maradt, amit nem maga a sztori tett bonyolulttá, hanem a szereplők sokasága. Gansey, Adam és Ronan közül talán Gansey érzi a leginkább, hogy a végéhez közelednek, de egyikük sincs erre felkészülve. Főleg Adam körül bonyolódnak a dolgok, hiszen az első kötetben kötött alkuja, fogadalma messze a legijesztőbb dologgá nőtte ki magát a szememben, az írónő ezzel kapcsolatban igyekezett minden szálat megfelelően kibogozni, ami az egyik kedvencem lett végül ebben a könyvben. Pluszban nagyon tetszett még Adam és Ronan párosának alakulása, ami ugyan igencsak hirtelen jött, de rögtön felmelegítette a szívem.

Blue és családja a Róka utca 300. alatt szintén megsínylette a történteket. A jósnőkkel és hibbant alakokkal teli házat talán leginkább a Harry Potter beli Odúhoz, a Weasley család házához tudnám hasonlítani: a szeretet és a biztonság, a család szimbóluma, ami nem csak Blue-nak nyújt védelmet, hanem Adaméknek is. Zsúfoltságával, jellegzetes illataival, neszeivel mindig is ez volt a kedvenc helyszínem a könyvben. Jó volt érzékelni, hogy a fiúk menő, de számomra mindig rideg otthonáról (egy régi gyárépület) a Róka utcai házra tevődött mostanra a hangsúly.

Ami mindenképp meglepett, hogy milyen sokan kaptak szerepet a végjáték során. Voltak ugyan visszatérő szereplők is, de több új karakter is felbukkant. A szerepükre nem térnék ki részletesebben - ne lőjük le a poént - de nagyon tetszett az, ahogy Maggie Stiefvater összerántotta mindenki történetét pár jól megfogalmazott fejezetben, ügyesen elkalandozott arra, hogy akár ez a könyvsorozat más(ok)ról is szólhatott volna.

És hogy milyen volt a végjáték? Aki már elkezdte olvasni a könyvsorozatot, annak biztos vannak már elképzelései, elvárásai, hiszen nekem is voltak. És bár nagyon sokat gondolkodtam azon, én minek örülnék a legjobban, alig jöttek be a számításaim, sikerült rendesen meglepődnöm.

Számomra Glendower, az alvó király megtalálása eléggé mellékessé vált, valamikor még az előző kötet során. Engem leginkább Bluék sorsa érdekelt, hogy hogyan fognak mindent megfelelően kibogozni ahhoz, hogy el tudjak tőlük búcsúzni a legutolsó fejezet legutolsó sora után. Remekül megoldotta az írónő, hogy mindenkinek legyen szerepe a nagy fináléban, senkit sem éreztem feleslegesnek és jobbára tetszik, amerre elindult a kutatás után az életük. Megértem, ha valaki csalódott a kutatás végén, de azt érezni lehetett, hogy nem ez a legfontosabb kérdés a könyvsorozat során, a karaktereken volt végig a hangsúly.

Az utolsó nagy fenyegetéseket jelentő történetszálakat viszont nehezen tudtam értékelni. Blue, Adam, Ronan és Gansey annyira, de annyira jók voltak, a Róka utca 300. alatt menedéket lelők szintúgy, de már az előző kritikákban is írtam az adott résznél, hogy a kifejezetten negatív karakterek nem működnek. Az ő oldalukon megjelent valamiféle démon nagyon ijesztő volt és számos izgalmas percet okozott, az egyszerű ember karakterek viszont túl felszínesek maradtak végig. Lehet azért, mert mindjárt két csapat próbált betámadni, de végül üres frázis pufogtatás volt az egész. Egy pillanatra sem tudtam elhinni például, hogy a ritkaságokra utazó maffiózó féle arcok valódi fenyegetést jelenthetnek a főszereplőkre, vagy a végkifejletre. Aki még nagy negatívpont volt számomra, az a Ganseyékhez csapódó Henry Cheng karaktere, ami bennem végig WTF érzetet keltett. Én végig mellékes karakternek éreztem, nem is értettem, minek kellett időt pazarolni rá.

A negatívumok ellenére mégsem tudom lehúzni a könyvet és a könyvsorozatot, mert kétségtelen, hogy végig imádtam olvasni, mindegyik kötet remek a maga nemében és kétségtelen, hogy a szerteágazó szálakat szépen egységessé fonta a végére Maggie Stiefvater. Az írónő a köszönetnyilvánításban megemlíti, hogy több mint 10 évig íródott a sorozat és ennek a pozitívumai meg is látszanak rajta. Kiforrott, összeszedett. Stiefvaterben mindig is becsültem a kreativitását  - nem csak ír, hanem rajzol és zenét is szerez, sokszor a könyveihez - de most először az írói vénája előtt is le a kalappal; és persze a fordító, Molnár Edit előtt is, gyönyörűen megfogalmazott az egész történet.

A Hollófiúk mindenképp bekerülnek a kedvenc könyvsorozataim közé (a tavalyi könyves toplistámba is bekerült), úgy érzem, hogy újraolvasós kedvenc lett belőle, mert kíváncsi vagyok, újraolvasáskor mennyi mindent vennék észre, ami elsőre elkerülte a figyelmem. A sorozat a Syfy-tól pedig remélem még 2018-ban alakot ölt, nagyon kíváncsi leszek rá. És szerencsére Maggie Stiefvater is kötődik még a karaktereihez, mert készül a Dreamer Trilogy, amelynek Ronan, a képességeket tekintve legmenőbb és legérdekesebb karakter lesz a középpontjában.

9/10

A könyvet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1413574199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása