Bevallom, sokszor meggyűlik a bajom a könyvsorozatokkal, mert vagy lelohad a lelkesedésem idővel, vagy egyszerűen csak mindig újabb és újabb könyvekbe kezdek bele, a régiek folytatását pedig csak halasztgatom. A Hollófiúkkal is beleestem ebbe a hibába, a Kék liliom elsőre egyszerű töltelék résznek tűnt, de aztán nagyon bekeményített.

Az előző kötet függővége sokáig ott lóg a levegőben ebben a részben is. Blue-t viseli meg talán leginkább, hogy élete minden frontján csalódás éri (család, iskola és szerelem) és nem véletlen, hogy az 1. könyv után újfent előtérbe kerül a lány karaktere, míg Gansey és Ronan újra kicsit hátrébb kerültek. Természetesen rá utal a dallamos cím. Blue mellett Adamet tartom még főbb szereplőnek ebben a kötetben, a Cabeswaterrel kötött alkuja továbbra is tele van rejtéllyel és kérdésekkel, és végre kaptam pár választ is, ami már a végjátékban is helyet fog kapni.

Blue mindig is különc volt, így nőtt fel és most először a Hollófiú barátai és családja nélkül láthatjuk, a saját iskolájában. A híres magániskolával szemben (ahova Gansey-ék járnak) ez csak egy tipikus középiskola, ahol Blue senkihez sem került túl közel. Végre jobban megismerhetjük a lányt, aki szabad életről és egyetemről álmodozik, de még az iskolai tanácsadó is csak azon van, hogy megfossza ezektől az álmoktól, ami természetesen érzékenyen érinti őt. Blue-ban szinte ketyegő bombaként ketyeg a szerelme miatt érzett frusztráció, az anyja döntéseinek a következményei és az, hogy ő tényleg csak egy egyszerű, csóró tinédzser.

Vagy mégsem? Nagyon tetszett Maggie Stiefvater-től, hogy úgy alakította a történetet, hogy Blue ráébredhessen, valószínűleg nem pusztán véletlenül barátkozott össze Gansey-ékkel, hanem okkal sodorta a fiúkat a lány életébe a sors.

Bluék nem adják fel az alvó király keresését és ki kisebb, ki nagyobb lendülettel küzd a közös célért. A kutatás már az előző kötetben kezdett ellaposodni, de most újabb irányt vetve megint jó volt olvasni róla, mert több új, remek szereplőt is megismerhettünk általa. A lendületért nagyban felelős Even Mallory, egy hóbortos angol professzor, aki roppant elbűvölően tud zsörtölődni azon, hogy Amerikában senki sem tud egy tisztességes teát készíteni. Remek ellenpólusa a fiúknak és az ő hatására kezdenek el kutakodni a Henrietta közeli településeken barlangok után. Az egyik ilyen barlang Jesse Dittley farmján van, aki szentül hiszi, hogy a családja el van átkozva. A nagydarab, behemót férfit egyszerűen nem lehet nem szeretni és nem véletlen, hogy pont a csapat legkisebb tagja, Blue találja meg vele a közös hangot és végül egészen elképesztő dolgot találnak a Dittley farmi barlang legmélyén.

Ami a könyv - és a könyvsorozat - gyenge pontja az a negatív karakterek kezelése. Az előző "gonoszok" vagy meghaltak, vagy átpártoltak a jó oldalra és abban reménykedtem, hogy ezzel akkor végre hanyagolhatjuk ezt a részt, de most egy még veszélyesebb alak érkezik a városba, akiről nem lehet eldönteni, hogy ki az őrültebb: ő, vagy a felesége. Sajnos egyáltalán nem volt hatással rám ez a leg-leg alak, mert már az elődei is rosszul voltak megírva, kezelve. Nem is tudom, hogy miért erőlteti bele ezt a szálat az írónő mindegyik részbe. Remélem az utolsó könyvben értelmet nyer ez is.

A kedvenc részem a regényben mindenképpen a finálé, ami hihetetlenül okosan volt megoldva, nagyon izgalmasra és részletesre sikeredett. Itt értettem meg a legjobban, hogy miért volt szükség erre a kötetre, nagyon szépen összeálltak a darabkák. És tudom, írtam már az előbb, hogy izgalmas volt, de muszáj leírnom még egyszer, mert egyszerűen nem tudtam elég gyorsan olvasni.

Összességében remek élmény volt ez a kötet, különösen a közepétől, amikor is a kellemes fantasy történetből hirtelen átfordult egy sokkal darkosabb hangulatba, ami teljesen magával ragadja az olvasót. Sokszor konkrétan rémisztő volt és ez nagyon jól állt a történetnek.

Az biztos, hogy most nem fogok szünetet tartani a következő, utolsó részig, ez a rész pedig összességében:

8/10

A könyvet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.