Yorgos Lanthimos azon kevés rendezők egyike, akit csupán néhány film után olyan vegytisztán kiforrt stílus jellemez, amely nehezen téveszthető össze másokéval. A Cannes-i Filmfesztiválon debütáló, a görög mitológiából építkező műve nemcsak a megosztó vélemények miatt lehet ismerős a számunkra, hanem mert ez lesz az első Lanthimos-alkotás, amelyet az itthoni mozik is vetítenek. Habár a francia Riviérán kifütyülték (megint), a direktor sorra nyeri a díjakat; az Egy szent szarvas meggyilkolása az anyám!-hoz hasonlóan emlékezetes élmény lesz azok számára is, akik nem kedvelik, azonban az Aronofsky-műtől eltérően a görög rendező filmje távolról sem öncélú; fontos, egyben kellemetlen morális kérdésekkel és üzenettel operál.
Steve (Colin Farrell), az elismert sebész boldogan és kényelmesen éli életét szintén orvos feleségével (Nicole Kidman), valamint két gyerekével. Azonban váratlanul feltűnik egy tinédzser az életében, Martin (Barry Keoghan). A fiú kezdetben megmagyarázhatatlan barátkozása, valamint érdeklődése az orvoslás iránt hamarosan értelmet nyer. A tinédzser ismerteti bosszújának tervét, így Steve és családja élete fenekestül fordul fel a mind félelmetesebb fenyegetés és egyre intenzívebb pszichológiai terror hatására.
Lanthimos filmje Euripidész Iphigénia Auliszban című drámájának átültetése korunkba, a XXI. századba. A mű dramaturgiájában és címében is megjelenik a tragédia története, miszerint Artemisz istennő a szent állata, egy szarvas megölése miatt bosszút áll Agamemnónon, melynek következtében a trójai háború elején a király hajóhada szélcsend miatt nem tud útnak indulni. Agamemnón jósa, Kalkhas kijelenti, hogy a szélcsend mindaddig nem ér véget, míg a görög hadsereg fővezére, Agamemnón saját leánya feláldozásával bocsánatot nem nyer Artemisztől, ezért tanácsára a fővezér a szigetre hívatja családját, hogy lányát, Iphigéniát kiengesztelésképpen feláldozza Artemisz oltárán. A lány végül rájön a tervre, s készen áll mártírhalált halni. Azonban amikor a pap késével lesújt, a lány eltűnik, helyén egy szarvas jelenik meg, és annak vére ömlik az oltárra, mivel Artemisz az utolsó pillanatban szarvassá változtatja Iphigéniát, aki így megdicsőülve száll az istenek közé.
A görög mitológia alakjai könnyedén azonosíthatóak a film karaktereivel, amelyben a szarvast a cselekmény előtt egy évvel, Steve műtőasztalán meghalt Martin apja szimbolizálja. A direktor okosan utal a nyitójelenetben az előzményre, egyben meg is alapozza a mű nyomasztó, baljós hangvételét a film végéig kitartó, olykor brutálisan naturalista képeivel, ami a nyitányban egy valós szívműtét közelijeként a Stabat Mater zenei aláfestésével valósul meg. A feszültség, habár kezdettől jelen van, lassan bontakozik ki; amikor Steve találkozgat Martinnal, drága ajándékot vesz neki, majd az otthonába is elhívja, még nem is sejtjük, hogy miért érezzük egyre nyugtalanítóbbnak a fiú jelenlétét. Aztán a sebész fiának váratlan lebénulása következtében kibújik a szög a zsákból: Martin közli bosszúját Steve-vel, miszerint választania kell gyermekei közül, különben az egész családja meghal.
Lanthimos bosszúfilmjét az erős, sokszor hátborzongató atmoszférateremtő zenehasználat mellett a letisztult díszlet, a hideg színekkel, valamint rideg és távolságtartó beállításokkal operáló operatőri munka is alátámogatja. Emellett szintén jelen van a szinte bármilyen mimikát és gesztust nélkülöző minimalista színészi játék, ami mindenféle azonosulást ellehetetlenít, és a főként tőmondatokra szorítkozó, érzelemmentes hangsúllyal elhangzó dialógus. Farrell és Kidman párosa és alakítása ennek ellenére kiemelkedő és nagyon erős, mivel a szemük, a jelentőségteljes pillantások sokkal többet elárulnak, mint a köztük elhangzó beszélgetések; Koeghan pedig vérfagyasztó a gonoszt megtestesítő kamaszfiú bőrében.
A film tökéletesen ábrázolja az transzcendens jelenségek és a tudomány közötti ellentétet, és azt a helyzetet, hogy hogyan reagál egy modern, a realitásban hívő orvos pár egy természetfeletti csapásra; majd tehetetlenségük miatt hogyan válnak az abszurd bosszú érzelmi foglyaivá. A mű misztikuma és a szülők tehetetlensége összeforr: az alkotók nem adnak magyarázatot a megbetegedések okára; a szülőket pedig az orvostudomány hagyja cserben, emiatt egy számukra felfoghatatlan helyzetben kell a gyerekeiket megmenteni a Martinban megtestesülő gonosz elől. Ezt pedig még fekete humorral, erős zenével, a karaktereit sokszor szokatlan szögekből mutató képekkel, hol abszurd, hol groteszk jelenetek sorával, nyomasztó és néhol fojtogató légkörrel spékeli meg a görög rendező. A mű alighanem magáénak tudhatja a filmvilág egyik legkegyetlenebb pillanatát az orosz rulettnek is nevezhető jelenete miatt. A direktor saját elmondása szerint nem szereti az öncélúságot, mindig kell, hogy az üzenetnek értéke legyen, ezen alkotása pedig szájbarágás nélkül adja át ezt: a tetteinknek mindig vannak következményei, amelyekért vállalnunk kell a felelősséget.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az Egy szent szarvas meggyilkolása az év legerősebb és számomra legjobb filmje is. Lanthimos olyan morális dilemmákat dolgoz fel, amelyekhez kevés szakmabeli mer nyúlni; és teszi ezt úgy, hogy a végeredmény sokak számára megosztó volta ellenére is zsigeri, érzelmi és értelmi élményt nyújt. A tragikus és groteszk, ugyanakkor meglepő végkifejlet mellett néhány kérdés megválaszolatlan marad, azonban a történet így is kerek egészet alkot; a rendező a nézőre bízza, hogy mit kezd a nyitva hagyott kiskapukkal. Az igazi filmmániásoknak mindenképp' érdemes egy esélyt adniuk a hazai mozikban az év végén debütáló zseniális bravúrnak, mivel ilyen maradandó, intenzív élményt (akár negatív, akár pozitív) még az anyám! sem tudott kiváltani.
10/10
Az Egy szent szarvas meggyilkolása teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán