Könnyű lenne azt mondani, hogy a Mindhunter azért vált ilyen felkapottá, mert David Fincher bármire is teszi rá a kezét, az biztosan népszerűvé válik. Hiszen magam is a 10-ből mindössze 4 epizódot rendező filmest említettem először a sorozatot megalkotó Joe Penhall helyett, ugyanakkor ha éppenséggel azt a azt a szerzőiséget keresem Fincherben, amelynek létezését ő maga oly vehemensen tagadja, pályafutásába, fejlődésébe tökéletesen illeszkedő darab lett a Mindhunter.
A rendező ugyanis mintha a Hetediktől kezdve azon dolgozott volna, hogy eljusson a másik végletig: a kendőzetlen brutalitásáról elhíresült krimi helyett valami olyat alkosson, ami felülemelkedik a bűnügyi történetek sokkhatásán, visszafejti azok szabályrendszerét, és a Zodiákuson keresztül eljutott a Mindhunterig, egy ízig-vérig posztmodern krimit alkotva. A Mindhunter bevallottan nem gyomorforgató tettekről, hanem a pszichopatákról mozgatórugóiról, a gonosztevők lelkivilágának árnyalásáról szól. A széria legelső jelenetét leszámítva csak közvetve ad számot a brutális gyilkosságokról, egyszer sem látjuk a tetteket, és az áldozatokat is csak a szereplők kezében fogott képeken. (Sőt, még a Viselkedéstudományi részleg történetével párhuzamosan épített sorozatgyilkos sorozatgyilkos-volta is csak sejtetve van.)
Ugyanakkor az élmény így is kellően felkavaró tud lenni, elsősorban pontosan az által, hogy a sorozat lépen-nyomon meghaladja a krimiktől elvárt motívumokat. Az első mikrofonvégre kapott gonosztevő, a Cameron Britton által zseniálisan alakított Edmund Kemper egy megdöbbentően nyílt, udvarias, bőbeszédű figura - talán nem is sejtenénk, hogy valami gond van vele, ha nem azt ecsetelné fülünk hallatára, hogy hogyan erőszakolta meg áldozatai hulláit. A Mindhunter pofátlanul hatékonyan aknázza ki az ezekben a helyzetekben rejtőző feszültséget, például egy átlagos kihallgatás is elképesztően pontosan, ritmusosan van megkomponálva, már-már a Zodiákus egyik kulcsjelenetét idézve hozva ki látszólag jelentéktelen elemekből a lehető legtöbbet.
Ezt a hozzáállást az alkotók pedig sikeresen viszik tovább a nyomozók életébe, az ő drámájukba is. Ez a másik, ami a sorozatot az átlag detektívtörténetek fölé emeli: a megoldandó ügyeknél, a színen feltűnő gyilkosoknál ezerszer fontosabb és izgalmasabb, ahogyan ez az élmény főszereplőinket formálja. Ebben a tekintetben pedig Holden Ford tökéletes központi figura: a szervezeti bürokráciával, össztársadalmi prüdériával szembeszálló forradalmár archetípusába jó adag beképzeltség, illetve a sorozatgyilkosok iránti felettéb felkavaró rajongás is vegyül, ami egészen titokzatossá teszi eredetileg szögegyszerűnek tűnő jellemét.
Ez segíti át a Mindhuntert a döcögősebb szakaszokon, ugyanis maga az évad viszonylag esetleges alakul, akár könnyedén egy heti esetmegoldós szériává is válhatna. Nincs egyértelműen kijelölt keret, hol egy gyilkossági ügy, egy interjú, vagy valamilyen mellékszál köré fűződik a történet, és bár sokszor ezek a mini-narratívák akár két részig is kitartanak, de mindig kell egy újabb impulzus a cslekeménynek. A szezon második felén pedig érezhető is, hogy az írók a folytatásra tartalékolják a puskaport, és a főcím előtt következetesen egy-egy jelenetig felvillantott sorozatgyilkos-palánta sem fog eljutni addig, hogy relevanciát kaphasson. (Ami egyébként egy rendkívül érdekes kérdést vet fel: amíg az országos adókon sugárzott szériákat azért átkozhattuk, mert a kasza folytonos fenyegetése miatt mindig csak 13 részre előre gondolkodtak, a Netflix-érában éppen a túl nagy távlatokban gondolkodás tűnhet az alkotások legnagyobb rákfenéjének.)
A Mindhunterre tehát nem mondanám, hogy az év legjobban kitalált, legütősebb koncepciójával bíró szériája, de az biztos, hogy 2017-ben kevés ilyen magas színvonalon elkészített sorozatot láttunk. Ha újabb CSI-klónok helyett szeretnél a sorozatgyilkosok (és a velük szemben álló nyomozók) elméjének mélyére ásni, akkor mindenképpen ez a te sorozatod. De akkor is, ha csak szereted az olyan műveket, amelyek inkább képletesen, mint szó szerint másznak bele szereplőik agyába.
A Mindhunter teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
