1967 viharos évnek számított az amerikai történelemben: épp, hogy elkezdődött a vietnami háború, de közben otthon is új frontok nyíltak az éledező polgárjogi mozgalom, illetve az állami szervek kendőzetlen rasszizmusa révén. A feszültségek egyik gócpontja Detroit lett, amely a városok elgettósodának jelképévé, és a rendőri atrocitások fő célpontjává vált, egy ponton túl pedig az afro-amerikai lakosság és a zömében fehér rendfenntartó testület közötti konfliktus fegyveres konfliktussá fajult. És onnantól kezdve, hogy a Nemzeti Gárdát és a katonságot is bevetették, a helyzetben kódolva volt a tragédia.
Érezhetően nemcsak az 50 éves évforduló kapcsán van aktualitása a történések felelevenítésének, hanem mert a Black Lives Matter mozgalom révén az elmúlt évek során újra a feketékkel kapcsolatos rendőri atrocitások kerültek a hírek középpontjába. Talán ezért is ragadta meg a detroiti káosz egy szelete Kathryn Bigelow (és persze hű forgatókönyvírója, Mark Boal) fantáziáját, akinek tulajdonképpen az amerikai közéletet az utóbbi időben meghatározó két legfontosabb jelenség (az iraki háború és Bin Laden) hozott igazán nagy hírnevet az elmúlt évek során. És végeredményben majdhogynem úgy is dolgozta fel az eseményeket, mint két előző mozijában is tette.
Azaz ne tessék meglepetésekre számítani, Bigelow például játékfilmes köntösben ismét inkább dokumentumfilmet készített. A Detroitban az első 45 perc úgy telik el, hogy minimális erőfeszítést öl abba, hogy megismertesse a szereplőket, jóformán csak egy eposzi enumerációt tart, mindenkit felvillantva egy-két jelenet erejéig a vásznon, viszont annál több archív vagy újradramatizált felvétellel veti bele magát a detroiti zavargások krónikájába. Ahhoz ugyanakkor éppen elég vázlatos a történelmi háttér, hogy igazán ne fogjunk fel többet a helyzetből a nyilvánvaló címszavaknál, a legelső képen felvetített szövegek információtartalmánál - de persze európai nézőként ez lényegesen nehezebb is, mint az amerikaiaknak, akiknek a látottak pusztán segédanyagot biztosítanak az emlékezéshez.
Ugyanakkor tény, hogy az Algiers Motelben történtekhez alapvetően nem kell dramaturgia, a második felvonás mindenféle alapozás nélkül is kellően erős. Bigelow a Greengrass-féle képletet elsajátítva, a Véres vasárnap és a United 93 hatásmechanizmusát felhasználva minket is összezár a házkutatást tartó detroiti rendőrökkel, illetve a statáriális kihallgatás áldozatául eső feketékkel, ehhez pedig bőven elég, hogy az idegesen ugráló beállítások között váltogatva, kínos pontossággal veszi végig az eseménysort. Mindvégig kiszámíthatatlan, feszült a jelenetek lefolyása, a Családi üzelmek hülyegyerekeként befutott Will Poulter pedig hátborzongatóan, ugyanakkor egyben döbbenetes árnyaltsággal jeleníti meg a történések mozgatórugóját képező rasszista zsaru figuráját.
A fináléra azonban megint egy hagyományos dramaturgia mentén kéne működnie a Detroitnak a történtek utóhatását feldolgozva, ami megintcsak nem passzol Bigelow személytelenül dokumentarista stílusához. Az addig kvázi főszereplőnek tűnő John Boyega sorsát például méltatlanul elvarratlanul hagyja, de általánosságban is elmondható, hogy a finálé hirtelen pontosan azokra a figurákra kezd fókuszálni, akikkel az első órában szinte nem is törődött. A Detroitban tehát amennyire jó, hogy nem követi a hagyományos hollywoodi történetmesélés szabályait, annyira zavaró is. Egy adott szakaszon tényleg húsba vágó, kendőzetlen, az eseménysor bevallott dramatizáltsága ellenére is hiteles, máskor viszont erősen csapong, nem tudja, hova helyezze a hangsúlyokat és végső soron hova tartson azon túl, hogy a detroiti zavargások valamiféle lenyomatát adja.
Bigelow határozottan többet hozott ki a Detroitból, mint A bombák földjén-ből vagy a Zero Dark Thirtyből, de azt nehéz lenne megfogalmazni, ez a "több" pontosan mi is volna. Ez pedig a faji feszültségek újbóli felhorgadásával kifejezetten elpocsékolt lehetőségnek tűnik.
7,5/10
A Detroit teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
