Az utóbbi fél év a magyar filmgyártás (közönség)sikereitől volt hangos, azaz úgy tűnt, hogy beérett a Filmalap azon szándéka, hogy a hazai moziktól elrettentett magyar nézőket visszaédesgesse a mozikba. Ugyanakkor az elmúlt néhány év ebbéli küzdelmében nemcsak Vajnáék vállaltak oroszlánrészt, hanem az olyan független produkciók, mint a VAN vagy az Ernelláék Farkaséknál. Emiatt érdemes tehát megállni egy percre Politzer Péter munkájánál, a Férfikornál, amely minden tekintetben beskatulyázható az anti-Viszkisként: egy önerőből forgatott, minimálköltségvetésű, fekete-fehér szkeccsfilmről van szó, még a műfaját is nehéz meghatározni - inkább tűnik érdekes diplomafilmes projektnek, mint mozifilmnek.

A Férfikor ugyanis érdekes határmezsgyén mozog dokumentumfilm és játékfilm között: szereplői (többé-kevésbé) saját magukat alakítják, de történeteiket elsősorban játékfilmes feldolgozásban adja közre Politzer Péter. Helyenként minden további nélkül el tudnánk hinni, hogy a rendező csak odaszegődött egy kamerával hőseink mellé, de akkor rendre jön egy-egy fordulat, amely arról árulkodik, hogy végeredményben fikciós művel van dolgunk. Ez pedig egyszerre furcsa és érdekes, helyenként kizökkent a kontraszt, máshol pedig éppen ezzel sikerül megteremteni a látottak természetességét.

Szipál Márton például Dezsőként mutatkozik be, és élettörténetébe számos módosítás vegyül (például a film szerint Angliába emigrált, miközben valójában az Egyesült Államokba költözött '56-ban). Az ő szakasza tűnik a leginkább dokumentumfilmesnek: gyakorlatilag egy riport készül róla, még ha a konkrét interjú-beállítások el is maradnak, és egy átlagos hétköznapjának vágóképei alatt hallhatjuk monológját. És bár riportfilmként kétségtelenül megállná a helyét ez a szakasz, a kontraszt miatt látványosan leesik a másik két, egymással határozottan jobban rokonítható szálról.

Ugyanis Fisher Samu és Varga Péter "Frank" is egy sorsszerűségek vezérelte balszerencsespirálba keveredik: Samunak édesanyja balesetével kell megbirkóznia, Franknek pedig egy egyszerű hétköznap alakul kihívások sorozatává. Drámai szempontból azonban még az utóbbi történet az erősebb: főhősünknek újra és újra megoldásokkal kell előállnia, egyre lehetetlenebb helyzetbe csapdázva magát, és felsejlenek olyan múltbéli események is, amelyek különös súlyt is adnak ennek a küzdelemnek. Frank botladozása pedig már-már VAN-szerűen megkapó és átélhető, egyben pedig a hazai közeghez méltóan szürreális.

Fisher Samu sztoriját ellenben alig éreztem relevánsnak, ugyanis bár a szinopszis szerint a fiúnak " váratlanul egy hétig egyedül kell szembenéznie a iskola, a barátság a és szerelem kihívásaival", Politzer mintha sokkal inkább a jellegzetes tanárfigurák osztálytermi monológjaiba feledkezne bele, meg persze abba, hogy ezek a gyerekeket mennyire hidegen hagyják. És Samu Frankkel ellentétben tényleg kamaszosan passzív, láthatóan nem mozgatja meg életének eseményei közül gyakorlatilag semmi, ettől pedig története is felettéb lapossá válik.

Így a Férfikorrról nehéz általánosságban nyilatkozni. A végeredmény ugyanis erősen szkeccsfilmes, témáikban és megvalósításukban is jelentős mértékben elütő szakaszokkal, amelyek között tényleg nagyjából annyi a kapocs, hogy Budapesten élő férfiakról szólnak - nem éreztem, hogy egy olyan örök érvényű esszenciát lenne képes megragadni, mint a címében megidézett Linklater-darab. Összességében van annyira egyenetlen, nehezen emészthető, hogy ne az év jobb magyar filmjei között emlegessem (bár április vége óta nem készült ennél jobb hazai produkció...), de a háromból egy történet, illetve a koncepció sajátossága miatt akár még ajánlani is tudom.

7/10

A Férfikor teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán