A Szerelmem Ana nem fogja megúszni, hogy ne a román Blue Valentine-ként emlegessem. Egy több éves párkapcsolatot felölelő, az idősíkok között bőszen ugráló drámáról van szó, amelyben az évek múlását éppúgy a férfi főszereplő látványos kopaszodása jelzi, és amelytől éppúgy nem kell boldog végkifejletet várni. De úgy gondolom, oka van annak, hogy ezt a darabot nem kapták fel annyira (már ha a Blue Valentine-ra mondhatjuk, hogy felkapták...), és ez nem pusztán az, hogy egy román produkcióra jóval kevesebben kíváncsiak, mint egy Ryan Gosling főszereplésével készült alkotásra.

Persze a Szerelmem Ana eleve jobban az európai nézők gyomrához van igazítva. A román újhullám filmjeihez hasonlatosan mániákusan dokumentarista, de nem Mungiu merev, hosszú snittjeit kell keresni rajta, hanem éppen, hogy hektikus, zaklatott beállítások ezek, amelyek idegesen mozognak egyik szereplőről a másikra a jeleneteken belül. A szokásos cicomázatlanság azonban itt is annak eszköze, hogy zavaró tényezők nélkül koncentrálhassunk a kibontakozó lélektani drámára, a szereplők lelkivilágára, hogy olvashassunk a sorok között. A történet lényegében pofonegyszerű: egy pánikbeteg lány, Ana, illetve elképesztően odaadó fiúja, Toma kapcsolatát láthatjuk kialakulni, fejlődni az évek során, ahogyan próbálnak megküzdeni Ana depressziójával, szüleikkel, és végeredményben kicsit egymással is. És ebben nem kimondott szavaik, viselkedésük a lényeges, hanem az a kép, ami kialakul róluk szüleiket, múltjukat és közös pillanataikat látva.

Igazából végül el sem tudtam dönteni, hogy ezen a fronton a freudi iskolára építkezik, vagy éppen gúnyt űz abból a film, ami már csak azért is kellemetlen dilemma, mert egészen az utolsó pillanatokig nem is tűnik úgy, hogy a Szerelmem Ana egy lépéssel távolabbról szemlélné szereplőit. Anát látszólag megmagyarázhatatlan pánikbetegsége teszi kikezdhetetlenné, Tomát pedig az, amennyi áldozatot hoz ezzel kapcsolatban, és mire eljutnánk oda, hogy kettejük önpusztító táncában toxikus mintákat is észrevegyünk, a film gyakorlatilag véget is ér. Pontosabban az alkotás elsősorban arra nem képes, hogy a karaktereknek egy árnyaltabb lélektani profilt fessen, pedig a két óra folyamán erre bőven lenne idő. Sőt, annyira vérmesen mélyed bele főszereplőink balsorsába és diszfunkcionalitásába, hogy még arra sem szán két jelenetnél többet, hogy lefessen egy idillt, amely legalább alapszinten igazolja kettejük párkapcsolatának létjogosultságát. Helyette olyan jeleneteket csodálhatunk hosszasan, mint amikor Toma egy pópához fordul gyónásképpen problémával, csak hogy semmi érdemi segítséget ne kapjon.

És bár azt hiszem, a Blue Valentine-párhuzamnál nyilvánvalóvá tettem, hogy nem egy kellemes filmélményre kell számítani ettől a darabtól, ez az általánosan nyomasztó hangulatát felül szó szerint idegőrlővé teszi. Nem elég, hogy rossz nézni, de helyenként még csak azt sem érezni, hogy ennek lenne értelme. Olyan tekintetben persze mindenképpen van, hogy egy sajátos, de mégis valóságszagú szegletét mutatja be világunknak, és nem fél kőkeményen hiteles emberi gyarlóságot ontani ránk a vászonról. És talán ez az, amiben keleti szomszédaink még egy ilyen kevésbé sikerült produkcióval is előrébb tartanak, mint mi a Budapest Noirokkal és Aurora Borealisokkal.

7,5/10

A Szerelmem Ana teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán