A Hollófiúk 1. része szépen felhelyezte azt a bizonyos lécet a könyvsorozat többi kötetével szemben, így kicsit félve vetettem bele magam ebbe a könyvbe. Szerencsére Maggie Stiefvater nem a már bevált receptet követve írta meg ezt a folytatást, hanem rántott egy nagyot a felskiccelt világon és elkezdte itt-ott kidolgozni az előző kötet legrejtélyesebb karakterét helyezve a középpontba.
A halál unalmas mellékhatás.
Az Álomrablók szinte ugyanott folytatja a történetet, ahol a Hollófiúk végén abbamaradt. Először vegyes érzésekkel vettem tudomásul, hogy kicsit áttevődött a figyelem a szereplők kapcsán és az 1. részben végig kicsit a mellékágon mozgó Ronan került előtérbe. A fiú a Hollófiúkban csak egy tipikus YA karakternek tűnt: titkokkal teli, jóképű és szexi, lázadó. Veszélyes. Ez utóbbit nem is gondoltam volna akkor, hogy mennyire.
Gansey-ék tovább nyomoznak Glendower után, de több akadályba is ütköznek. A Ley-vonalak felébredtek, amire mások is felfigyelnek. Az első részben összekupálódott csapat már-már szétesni látszik és a magánéleti problémák miatt már nem csak Glendower, Cabeswater a fő. Megismerhetjük Gansey fényűző életét és a szüleit, Blue családjában továbbra is őskáosz uralkodik, a lány pedig egyre jobban ragaszkodik a fiúkhoz. Adamnek pedig máris együtt kell élnie az előző kötetben hozott döntéseivel, amelyekből nem feltétlenül a családjától való elszakadás, függetlenedés a legrosszabb. Ganseyvel való barátsága mindennek az alapja, és a két fiú tanácstalan, hogy javulhatnának meg a dolgok. De a szálaik szinte eltörpülnek Ronané mellett.
Az elég hangzatos cím - Álomrablók - részben Ronanra utal, akiről kiderül, hogy testvérei ugyan nem, de ő örökölte a híres apja képességét: az álmaiban megálmodott dolgokat át tudja hozni a valóságba. A Hollófiúkban nagyon sok (túl sok) volt a kérdőjel Ronan családja körül, de most mindenre választ kapunk. A történet során Ronan egész ártatlan dolgoktól kezdve egész komoly dolgokat (egy működő verdát) is képes teremteni, de nem érti teljesen a képességét, amely komoly veszélybe sodorja őt is, és mindenkit, aki a közelében van. Arról nem is szólva, hogy akár fel is használhatja a képességét valaki, valami az álmaiból, hogy a valóságba kerüljön. Az álom alapvetően egy izgalmas téma, de itt a csavarok még többet dobnak rajta, végig jól felépítetten haladt előre ez a szál és egy percre sem vált unalmassá.
Mindeközben a városba egy rejtélyes idegen érkezik, aki eleinte egy hatalmas klisének tűnt, arról nem is szólva, hogy ő Szürke a bérgyilkos, akit valaki nagyon fontos és nagyon gazdag ember felbérelt, hogy találja meg a Greywarent. Amiről senki sem tudja, hogy micsoda, csak akkor, ha már megtalálta.
De Maggie Stiefvater innen is tudott szépen nyerni, Szürke személyében egy izgalmas karakter érkezik a csapatba, főleg Blue csupa nőkből álló családjánál kavarja fel a kedélyeket, de ez kellett ahhoz, hogy a szereplők, és mi olvasók is rádöbbenjünk, hogy a tétek megnőttek és egységben az erő. A másik Álomrabló érkezésével pedig egy remek fináléval záródhatott a könyv.
A hangulat egyszerűen csillagos ötös, elég sötét és baljós, de nagyon passzol ez a könyvsorozathoz. A Hollófiúk jóval könnyedebb volt ennél. Gyanítom, hogy a folytatások is inkább a darkosabb vonalat fogják követni. A szűk 500 oldalt alig lehetett letenni, tökéletes hétvégi kaland. Különösen jól esik, ha egy csodás borító mögött csodás tartalom rejtőzik és itt ez történt. A függővég most nem tetszett annyira, mert minden olyan szépen passzolt, de hát épp a történet felénél járunk, fel kell csigázni az olvasót. Ami sikerült is, jöhet a folytatás!
8/10
A könyvet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
