Ebből a játékfelhívásból született ez a cikk.
Mindannyiunkat átvertek.
De úgy igazán, komolyan, ténylegesen és visszavonhatatlanul. Uwe Boll ugyanis egy zseni. Hosszú évekig építette anti-karrierjét (DIREKT!) elbaltázott videójáték adaptációkkal, hogy most fű alatt, de hatalmas előkészületeket téve leszállítsa ezt az ördögűzős mesterművet. Szóval, Uwe Boll a filmes világ egyik legnagyobb trükkjét formálta meg eddig, hogy most mindent beleadjon és pofán csapjon mindenkit, aki kiröhögte, nem hitt benne és elküldte gyári munkásnak mozgóképrendezés helyett. Nem is tudom mikor láttam utoljára horrorfilmet, ami ennyire a frászt hozta volna rám, egyben állandó nevetésre is sarkallt volna. Klasszikus született!
Egy ódon kastélyban játszódik a történet valahol Anglia egyik visszamaradottabb részén. Ha nem látna az ember egy-két modern autót, mobiltelefont, azt is gondolhatná, hogy az 1700-as évek végén játszódik a cselekmény. A csendes, mindent látó idős hölgy (Maggie Smith) és bohókás férje (Jim Broadbent) sikeresen megőrizte e kor hangulatát az otthonában: megkövetelték mindenkitől, hogy megfelelően öltözködjön, beszéljen, viselkedjen. A történetbe kicsivel később belépő főhős (Hasselhoff saját maga egy verzióját játssza), annak baráti köre, menyasszonya, rokonsága, a cselédek mind-mind játsszák ezt a játékot: fejüket lehajtva teszik a dolgukat, és SOHA, de SOHA nem nevetnek. Egészen addig így van ez, amíg a tisztelt mama egyszer nem úgy ébred, hogy álmában meglátogatta az ördög, és meg akarta folytatni a dédnagyapja csíkos térdzoknijával. Az abszurd mese (?) hallatán az egyik dolgozó elneveti magát...
És felrobban a feje, ezernyi agycsimbókot hagyva a szoba padlóján és a falon. A következő éjszaka a száz éves korhoz közel járó nő ismét hasonlót álmodik, de ezúttal már fojtogatás nyomai is láthatóak a nyakán. Ez az a pillanat, amikor David Hasselhof, az egykori pap visszatér új filmjének forgatásáról, hogy édesanyját megnyugtassa: sem Isten, sem az Ördög nem létezik, és amit tapasztal, az valamelyik házban lakó beteges játéka. Nincs igaza...
Ez így leírva sokaknak hamisíthatatlan trash alkotásnak tűnhet, de nem az. Nagyon nem az. A forgatókönyvet Ethan Coen írta és teletömte a történetet Fargo-féle humorral és Hollywoodi lidércnyomás-szerű filmes utalásokkal. Így lesz Davis Hasselhoff plasztikázott arcából az amerikai mozgóképgyár világának szomorú lenyomata, az ördögi térdzokniból pedig a horrorok begyepesedett gonoszainak végletekig félelmetes paródiája. A szkript szimbolikája pofás és következetes: művészi maszturbációról így nem beszélhetünk a film kapcsán. A feszültség adagolása fokozatos, a fináléra pedig egy olyan abszurd kergetőzésbe, vérgőzös pokoljárásba fordulnak az események, hogy nem győztem kapkodni a fejem: hopp, ott egy míves csonkolás, és hopp, az meg milyen vicces már, ahogy az ÖRDÖG egyesével tépkedi ki a friss varratokat Hasselhoff arcából!
Persze Coen agymenése semmit sem érne, ha a rendező nem állna a helyzet magaslatán. Uwe Boll filmjének láttán pedig William Friedkin is beájulna. Az egy dolog, hogy minden parádésan néz ki: a stáblista szerint Zsigmond Vilmos szelleme fényképezte ezt a darabot, de gyanítom, hogy inkább a magyar mester halála előtt forgatták le az anyagot vele. Ha meg mégsem... Csak növeli a félelem-faktort. Mindenesetre a kamera hol belemászik a szereplők arcába, hol meg olyan gyönyörűen hátborzongató nagytotálok láthatóak, hogy szinte kedvem lett volna belépni a film világába mindenféle gyilkos térdzoknik ellenére is. Boll munkája pedig tényleg elismerésre méltó: színészvezetése kiváló (Hasselhoff sosem volt még ilyen jó: az Oscar 'gyünni" fog!), egyéb megoldásai pedig minimum ötletesek. A hangulat magába szippant, az atmoszféra sűrű, mint a jól elkészített babgulyás. A vágástechnikát tanítani fogják, ahogy azt is, hogyan kell pofásan átvezetni egyik jelenetet a másikba. Annyira, de annyira mondanék valami negatívumot is, de... Nem megy. Lehet persze, hogy a zene varázsolt el: James Newton Howard témái emelik az abszolút mestermű kategóriába ezt a darabot. Howard nem volt ilyen jó már vagy tizenöt éve, pedig rengeteg filmzenén dolgozott azóta...
Igazán írni kellene egy elemzést erről a filmről, de hogy teljes valójában megértsem, megértsük minimum három nézés kell neki. Erre pedig nem tudom, mikor lesz lehetőség: bár a Smoking Barrels blog bejutott az egyetlen premier előtti, Narniában tartott vetítésre, a tényleges bemutató dátuma egyelőre a köd homályába vész. Így egyelőre csak azt tudom mondani, hogy jegyezzétek meg magatoknak ezt a címet és nemsokára talán ti is részesei lehettek eme csodának! Addig pedig figyeljetek a zoknik környékén és még csak véletlenül se nevessetek: a fejetek könnyen a plafonon lógva végezheti, ahogy ez ebben a filmben is látható lesz...
Majd egyszer.
