Steve Berry-ben és Cotton Malone-ban ezúttal sem csalódunk, ők mindig megbízhatóan szállítják a kalandot, az izgalmas történelmi rejtélyeket, a különleges helyszíneket, az akciót, némi romantikát és pont annyi politikai szálat, hogy ne feküdje meg a gyomrunkat az összhatás. Annak ellenére istenien szórakoztam a könyvön, hogy már olvastam évekkel ezelőtt, és tudtam a végét, de már nem emlékeztem a részletekre, és a jól megírt, filmszerűen játszódó történet viharsebesen magával ragadott. Steve Berry könyveit érdemes elolvasni, mert igaz, hogy egy kaptafára készülnek, de mindig  érdekes történelmi korokba kirándulhatunk, jól keveri a fantáziát és a valóságot az író, profin fel van építve a sztori és a karakterek. Ezúttal is vegytiszta kalandregényt kapunk, amelyben a csavaros történet Amerikából indul és Németországon keresztül jut el az Antarktiszra, egy katartikus erejű drámai lezárással. Miközben eltöprenghetünk azon, hogy valóban létezett-e egy fejlettebb civlizáció előttünk a Földön, érdekes történelmi tényeket tudhatunk meg Nagy Károlyról, mindeközben egyetlen percre sem érünk rá unatkozni, mert gyorsan peregnek az események, több szálon futnak a cselekmény szálai, amelyek természetesen a végén összeérnek az Antarktisz végtelen jégmezőin, egy tragikusan megható végkifejlettel. Cotton-nak ezúttal nem sikerül mindvégig megőriznie a jéghideg profizmusát, hiszen a Magellán ügyosztály egykori legjobb ügynöke most a saját édesapja után nyomoz, Stephanie Belle is belekeveredik az ügybe, Daniels elnök (aki nekem hatalmas kedvencem, mert  nemcsak megmaradt embernek a washingtoni viperafészekben, de zseniálisan keveri a kártyákat) is felbukkan, és a régi ismerősök mellett új karakterek is feltűnnek a rossz oldalon. A végén szokás szerint szétválasztja az író a valóságot és a fikciót, mi pedig boldog mosollyal arcunkon csukhatjuk be a könyvet, ez a kaland is jól sikerült, jöhet a következő!

1971-ben, amikor Cotton Malone tíz éves volt, édesapja, aki egy tengeralattjáró parancsnoka volt, nem tért vissza az utolsó küldetéséről. A haditengerészet eltussolta a dolgot, 38 évvel később azonban Stephanie Belle megteszi azt a szívességet, hogy elküldi Cottone-nak azt a titkos jelentést, amelyből talán kiderül, mi történt azon a végzetes úton. Az események viharsebesen beindulnak, Nagy Károly mutatja az utat a nyomozóknak, akiknek nemcsak egy ambíciózus tengernaggyal kell megküzdeniük, hanem a saját múltjukkal is...

Már az első oldalakon megveszi magának kilóra az író az olvasót, Steve Berry vérprofin tud kalandregényt írni, pontosan tudja, mikor kell csavarni a történeten, hol kell a történelemleckét feldobni egy kis akcióval, mikor jöhet egy nem várt fordulat, hogyan kell építeni a karaktereket és vezetni a sztorit. Emberünk a történelmi kalandregényre specializálódott, a könyvei főszereplője Cotton Malone, egymásra épülnek ugyan a részek, de akármikor be lehet kapcsolódni a történetekbe, nem kell ismerni az előzményeket ahhoz, hogy követni tudjuk az eseményeket, a legfontosabb összefüggéseket mindig elmondja az író. A cél a szórakoztatás, ebben nincs hiba, a több, mint 600 oldal egyáltalán nem tűnik soknak, még akkor sem, ha már ismerjük Steve Berry paneljeit, mert mindig meg tudja tölteni élettel a sztorit, nem tűnik önismétlésnek egyetlen darabja sem a sorozatnak. Cotton Malone egy nagyon jól kitalált karakter, egy nyugdíjas titkosügynök, aki mindig belekeveredik valami zűrbe, amit naná, hogy megold, miközben történelmi rejtélyek nyomában jár, amelyek izgalmasan fonódnak össze a jelenkori eseményekkel. Steve Berry a saját műfajában mindig megbízhatóan szállítja a tőle megszokott minőséget, tökéletes kikapcsolódást nyújtanak a könyvei, amelyeken nem kell túl sokat gondolkodni, de nem is érezzük úgy hogy egy agyatlan kis semmiséget olvasunk.

Cotton (szánom-bánom bűnömet, de nem emlékszem, hogyan kapta ezt a becenevet a főhős, pedig jó néhány Steve Berry-regényen túl vagyok már) Malone sohasem tudott belenyugodni abba, hogy nem tudta, miért veszítette el az édesapját, ezért természetesen mindent megtesz, hogy kiderítse az igazságot. A nyomozás során összefut a milliárdos Oberhauser ikrekkel, akik szépek ugyan, de gonoszak és halálosan gyűlölik egymást, miközben náci nagyapjuk és tudós édesapjuk nyomát követik Malone-nal együtt egészen az Antarktiszig. Az örök jég birodalmában nemcsak apáikkal kapcsolatos kérdéseikre kapnak választ, hanem egy titokzatos civilizáció titkaira is fény derül. Az antarktiszi események annyira katartikusak, hogy háttérbe szorítják a címadó Nagy Károly-t, melynek legfőbb oka a személyes szál, hiszen Cotton ezúttal az édesapját keresi, de még közel sem tudunk meg mindent róla, maradt még bőven megválaszolatlan kérdés vele kapcsolatban, de az biztos, hogy ez a rész a legzsepisebb az összes közül.

A politika mocsarában is dagonyázunk egy kicsit, hiszen a negatív főhős, Langford Ramsey nem válogat az eszközökben ahhoz, hogy elérje a célját, vagyis a legmagasabb katonai fokozatot, de  még ez sem elég, neki a Fehér Ház kell, és az alelnöki poszt. Azonban Daniels elnököt sem ejtették a fejére, ahogyan Stephanie-t és Cotton-t sem, eszük ágában sincs ilyen hatalam közelébe engedni ezt az alakot. Kapunk egy kis ízelítőt abból is, milyen mocskos kis háttéralkuk zajlanak a politikában, de mielőtt még túlságosan felfordulna a gyomrunk az egésztől, Steve Berry emlékeztet rá, hogy kalandregényt írt, nem érünk rá moralizálni, mert akció van, és izgulás azon, hogy Cotton megtalálja végre az édesapját. Összességében jó kis könyv ez, nem jobb és nem rosszabb, mint a sorozat többi kötete, azonban az érzelmi töltet mégis olyan pluszt tud adni  a történethez, amely különösen emlékezetessé tudja tenni. Hosszú téli estékre tökéletes választás ez az izgalmas és érdekes történelmi nyomozás a régmúlt és a közmúlt titkai után.

8/10