„Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é és még sok másik művészé, India azonban kizárólag az enyém.”. Amrita Sher-Gil tökéletesen tisztában volt a tehetségével, nálunk viszont nem annyira köztudott, hogy India egyik legnagyobb festőművésze magyar volt. Budapesten született, a Szilágyi Dezső téren, egy meglehetősen egzotikus családban nőtt fel, amelynek köszönhetően kiteljesedhetett ugyan a művészete, azonban mindvégig labilis maradt az idegrendszere. A világpolgár lánynak vissza kellett térnie Indiába ahhoz, hogy megtalálja saját hangját a festészetben, azonban a családi problémák és a szifilisz egyre jobban megnehezítették a mindennapjait, és nagyon fiatalon, mindössze 28 évesen érte a tragikus vég. A gazdagok nagyvilági életét élte ugyan, és már korán felismerték a tehetségét, de zaklatott és túlfűtött egyénisége miatt soha nem találta meg a lelki békéjét. Magyar unokatestvéréhez ment férjhez, nem szerelemből, hanem egyrészt lázadásból, másrészt azért, hogy megszabaduljon zsarnoki anyjától, aki azonban sajnos megtalálta a módját annak, hogy tönkretegye lánya házasságát, amely más körülmények között megadhatta volna azt a kiegyensúlyozottságot, amelyre Amritának szüksége lett volna ahhoz, hogy a lelke lecsillapodjon, és a művészetre koncentráljon. Tragikus halála, amelynek körülményei máig tisztázatlanok, a családját is tönkretette, édesanyja néhány évvel később önkezével vetett véget életének, édesapja sem tudta kiheverni a veszteséget. Amrita Sher-Gil különleges személyiségéről nem lehetett könnyű életrajzot írni, a szerző a regényes formát választva mégis közel tudta hozni az olvasókhoz ezt a szenvedélyes művészt, kár, hogy a végére kicsit elveszíti az arányérzékét, és nem kicsit esik túlzásokba az utolsó időszak leírásakor, de összességében átfogó képet kapunk a festőnőről.

Amrita Sher-Gil 1913-ban született, egy nagyon furcsa családban. Édesapja, UmraoSinghSher-Gil, egy pandzsábi arisztokrata volt, akinek volt annyi pénze, hogy soha ne kelljen dolgoznia és az elméje pallérozásának szentelje az életét. Felesége, a magyar zsidó zongoraművésznő, Gottesmann Marie-Antoinette egyáltalán nem volt filozófus alkat, ő inkább a társaságot és divatot szerette, felületes volt, imádta a luxust, és mivel nagyon unta magát tudós lelkületű férje mellett, nem kevésszer meg is csalta. A két össze nem illő ember lassan, de biztosan pokollá tette nemcsak egymás életét, hanem idősebb lányukét, Amritáét is…

A szülők egyre reménytelenebbé váló kapcsolatára a két lányuk teljesen különböző módon reagált: Amrita lázadó alkat lévén a saját útját járta, vállalva a szegénységet is az elveiért, húga, Indira elfogadta neki kijelölt férjet és a gondtalan, ámde üres életet. Amrita tehetségére hamar fény derült, szülei nem sajnálták a pénzt a taníttatására, még Párizsba is elköltöztek azért, hogy fejlődhessen, és már Európában is voltak szakmai sikerei, azonban igazán akkor lett érett művész, amikor úgy döntött, hogy visszatér Indiába. Lenyűgözte az akkoriban változóban lévő ország kultúrája és szélsőségei, nem sajnálta az időt, hogy megismerje az indiai lelket, ennek eredményeként születtek meg festményei. A technikát korábban is tökéletesítette, de a tartalmi mélységhez már India kellett. Miközben a könyvben figyelemmel kísérhetjük a művészi fejlődést, párhuzamosan látjuk az egyre fokozódó családi problémákat, amelyek végül a tragikus végkifejlethez vezetnek.

Amrita szép volt, öntörvényű, és nem vetette meg sem a férfiakat, sem a nőket, akiket igazából nem akart kihasználni, egyszerűen csak nem vette komolyan ezeket a kalandokat. Kortársai egybehangzóan mesélték el, hogy milyen erős egyéniség volt, lenyűgözően művelt és karizmatikus személyiségével mindig a társaság középpontja volt, és ő szeretett is tündökölni. Talán érezte, hogy kell valaki, aki a földön tartja, ezért ment hozzá  a fiatal magyar orvoshoz, aki nemcsak eltűrte a szeszélyeit, de kedves volt, türelmes, és minden valószínűség szerint egyensúlyba tudta volna hozni Amrita labilis idegeit, ha nem szól közbe a történelem és az édesanya nem tesz meg mindent, hogy tönkretegye a szerinte elhibázott házasságot. Máig nem derült ki pontosan, hogy mi okozta a halálát, mérgezéstől kezdve az abortuszig elég széles a skála, de Amrita olyan magas hőfokon égett egész rövidke életében, hogy sajnos előre borítékolható volt a tragédia.

Ebből a nagyon érzékletes életregényből – amelynek csak a vége lett több árnyalattal melodramatikusabb, mint kellett volna – részletesen megismerhetjük a festőnő életét, magyar és indiai gyökereit, családi hátterét, művészi pályafutását, tehetsége kibontakozását. Tényleg kár, hogy a végére kicsit túlzásokba esett a szerző, kevesebb sokkal több lett volna, de összességében egy jól megírt életrajzot kapunk, amelyből megismerhetjük Amrita Sher-Gilt, akiről jómagam is túl keveset tudtam eddig, főleg csak a botrányos részeket, pedig ő ennél sokkal összetettebb személyiség volt. A festészethez sajnos nem értek, ezért nem tudom megítélni a művészetét, de érdemes megismerni az embert a legenda mögött, a szenvedélyes asszonyt, akit mindenki csapodárnak tartott, pedig csak szabad volt egy olyan korban és kultúrában, amelyben ez a viselkedés botrányosnak minősült. Luxusban élt szinte egész életében, mégsem ismerte nála jobban senki India legszegényebb embereinek a lelkét, miközben a magyar volt az anyanyelve. Érdemes megismerni közelebbről ezt a különleges sorsot.

8/10