Hannigabi kritikáját itt olvashatjátok
The Man Who Laughs kritikáját itt olvashatjátok
A Szárnyas fejvadász 2049 történetvezetését 163 perces hossza ellenére sem mondanám fordulatosnak vagy összetettnek. Fő narratívája ugyanúgy két bekezdésben elmesélhető, mint bármelyik másik alkotásé, ugyanakkor az élmény éppen azért ilyen sajátos, mert Denis Villeneuve rendezésének hála még egy kép, egy félmondat is teljesen megvilágításba helyezheti a látottakat. Azt vettem észre, hogy a filmről folytatott diskurzusok során esetenként még a legalapvetőbb motívumról sem tudunk egyértelműen megegyezni. Ez a poszt tehát részben azért született, hogy néhány ilyen felmerülő kérdést tisztázzon, ugyanakkor azért is, hogy felvetett kérdéseivel újabb vitákat inspiráljon - számítok tehát rátok az alább felvetett gondolatok továbbfűzésében.
A legtöbb nézeteltérés K valódi mivoltán alapul, ugyanakkor a film nem hagy kétséget afelől, hogy valójában semmi köze Anához. Deckard és Freysa elterelései minket is elvakítanak, de hiába virít ott a második DNS az archívumban, ezt mindössze arra használták, hogy a lányt fiúnak állítsák be - "én magam öltöztettem kékbe", mondja Freysa. K tehát nem élt át semmit, elvégre akkor róla is el kellett volna hitetni nagy nehézségek árán, hogy egy replikáns, és nem egy klón, akinek volt gyerekkora. A megoldás pofonegyszerű: azért látja emlékeiben a lovat, mert Ana a törvényi tiltás ellenére is csepegtet saját emlékeiből a replikánsoknak.
Az ő enigmatikus személyisége nehezíti meg sok ponton az értelmezést, elvégre közvetlen a szabályozásra való hivatkozás előtt arról is beszél, hogy szereti boldog történetekkel ellátni a replikánsokat - ehhez képest K-nak egy emberes gyomorba rúgást ajándékozott. Ennek megoldását ugyanakkor nem nála, hanem Niander Wallace-nál kell keresnünk, aki Deckardnak mondja, hogy "a fájdalom emlékeztet arra, hogy valódi volt az öröm, amit éreztünk". (Azért itt külön felhívnám a figyelmet, hogy mekkora alkotói tudatosság kell ahhoz, hogy különböző szereplők különböző gondolatai tematikailag ennyire passzoljanak.) Ez gyakorlatilag lehet direkt utalás arra is, hogy a replikánsoknak nemcsak a virtuális barátnővel, de a fejükben lévő emlékekkel is mesterséges boldogságot hazudnak, mindenesetre Ana a trauma által K-t mindenki másnál emberibbé tette.
De térjünk vissza a Wallace-féle idézethez, amely többszörösen is a film kulcsmondatának bizonyul: ez után a jelenet után következik Joi és K utolsó találkozása, ahol K egy gigantikus neonreklámon látja viszont (ex)barátnőjét. Joi karaktere a film egyik központi motívumát képezi: Villeneuve egy újabb zseniális műfaji revíziójával van dolgunk, ahogyan elindítja a karaktert az öntudatra ébredő mesterséges intelligencia kliséje mentén, hogy aztán ezzel a mozzanattal rántson vissza minket a földre. A magát prostituáltként áruló nőben itt már nyoma sincs a korábbi meghittségnek, a lényeg azonban mégiscsak a szlogen: "Everything you want to see / Everything you want to hear". Egyértelmű, hogy Joi korábban mindent azért tett, hogy K-t boldoggá tegye, ilyen értelemben komplexebb döntéseit is ugyanolyan predesztinált vágykielégítés motiválta, mint az első percek sztereotipikus háziasszony-szerepét. (Ugyanez a reklám és a szöveg egyébként már korábban, szeretkezésük után is látható egy vágókép erejéig.)
Niander Wallace mondata azonban második nézésre teljesen más megvilágításba helyezte ezt a jelenetet. Első nézésre azt gondoltam, Freysa "feláldozni magunkat a legemberibb dolog, amit tehetünk"-visszhangja K-ra vonatkozik itt, aki a saját szerelmi életének hazugságát belátva arra jut, életének utolsó fontos szelete is hamis - nem szól tehát semmi az ellen, hogy feláldozza magát Deckard helyett. Most már azonban inkább úgy látom, Freysa mondatát Joira kell értenünk, aki önfeláldozásával vált minden mesterségessége ellen emberré - és K-nak is ezt kell tennie, ha megváltó-szerepéből kizuhanva igazolni szeretné létezését. Wallace gondolata már a szójátékkal sem hagy kétséget efelől ("the joy you felt was real"), de enélkül is egyértelmű az üzenet: K és Joi életének, szerelmének valódisága azon múlik, mennyire hajlandók vállalni a fájdalmat a mesterséges, hazug szépség helyett. (Ez tökéletesen párba állítható Roy Batty katarzisával, akinek szintén a halál elfogadása jelentette a beteljesülést.)
Továbbá ez a jelenet még egy ponton párba állítható az eggyel előbbivel: Deckard azzal utasítja vissza a Rachael-klónt, hogy "az ő szeme zöld volt" - noha elég megnézni az eredeti Szárnyas fejvadász, vagy a színésznő Sean Young bármelyik képét, hogy lássuk, Wallace valójában egy tökéletes másolatot alkotott. Deckard visszautasítása inkább szimbolikus: azt jelképezi, hogy hasonlítson bár megszólalásig az új Rachael a régire, mégsem lesz ugyanaz ember, akit ő szeretett - és akit ez a szerelem tett többé egy egyszerű replikánsnál. Pontosan így viszonyul egymáshoz a Joi fényreklám és a K által megismert Joi egymáshoz: ha ezt nézzük, nem az a lényeg, hogy Joi vagy Rachael micsoda (bitek és DNS-szekvenciák összessége), hanem hogy valaki számára fontos emberek voltak. Márpedig akkor emberek voltak.
És még mindig ne hagyjuk el a Niander Wallace - Deckard összecsapást, ugyanis még egy részletre érdemes felkapni a fejünket: az iparmágnás elejtett félmondatára, miszerint lehet, hogy a férfi és Rachael találkozása szándékosan meg volt tervezve, hogy megszülessen az első replikáns-gyermek. Rövid agyalás után mindkét oldal mellett lehet hozni érveket (végül is ez semmiben nem mond ellent az első résznek, ugyanakkor Wallace honnan tudhatott volna ilyen részleteket az áramszünet után?), de hamar be kell látnunk, hogy a hangsúly nem azon van, hogy mi mellett tesszük le a voksunkat. Hamisabbá teszi Deckard és Rachael kapcsolatát, hogy "elrendezett házasság" volt? Kevésbé volt autonóm ez a döntés, őszinte ez az érzelem? K-nak megszállottan keresett bizonyítékot arra, hogy több egy replikánsnál, de ez a legkevésbé sem azon múlt, hogy ténylegesen Deckard és Rachael gyermeke-e.
A Szárnyas fejvadász 2049 mintha ezzel is azt üzenné, hogy nem a dolgok valódisága számít, hanem a valódiság percepciója. 2049 disztópikus világnézete akármennyire is szeretne falakat húzni és gépileg gyártani az érzelmeket, a szerelem, a lélek nem objektíve meghatározható dolgok, hanem szubjektív érzékelésük teszi azzá őket, amik. De Denis Villeneuve ezzel nem a teljes értékrelativizmus mellett teszi le voksát, pusztán arra hívja fel a figyelmet, hogy talán túl sokat foglalkozunk a környezetünk, a hagyományok által meghatározott keretekkel, és kevesebbet azzal, ami bennünk van. És hogy túl sok örömöt áldozunk fel azért, mert túlagyalunk bizonyos dolgokat.
Ezért is ejt iszonyúan zavarba az utolsó jelenet, amelyben nem tartom véletlennek, hogy Ana éppen hóeséssel foglalkozik, amikor édesapja belép hozzá, és kér türelmet, hogy még befejezze. Ugyanis amikor átvágunk K-ra, az tökéletesen tükröz egy korábbi jelenetet, amikor a tenyerére eső hópelyheket figyeli. Ezúttal azonban csak a mozdulatot látjuk, a kezén elolvadó csapadék képe elmarad, és amikor főhősünk hátradől, az arcán sem landol egy hópehely sem. Nem tudom megmagyarázni hogyan lehet hatással Ana K érzékelésére, de meg vagyok győződve róla, hogy a hóesés nem igazi, csak a férfi fejében zajlik. És míg elsőre azt gondoltam, ez egy iszonyú szomorú lezárás, amely K életének velejéig mesterséges, hazug jellegét példázza, egyre inkább kezdem úgy érezni, Villeneuve ezzel inkább azt akarta üzenni, hogy az ő halála még úgy is szép lehetett, hogy valójában nem volt az.