Szinte napra pontosan egy éve azzal zártam az Anthropoid kritikáját, hogy a HHhH még bebizonyíthatja, hogy van értelme filmet készíteni erről a témáról. Ugyanis mint oly sokszor, megmagyarázhatatlan módon most is sikerült ugyanarról a témáról egyszerre két alkotást készíteni (konkrétan tényleg egyszerre, csak ezt a filmet eltolták 2016-ról, mert nem akartak belemenni a versenybe az Anthropoiddal). És hogy volt értelme? Erre a válasz már korántsem egyértelmű.
A téma ugyanis ismét az Anthropoid-akció, ezúttal azonban a másik filmben csak másodpercekre feltűnő áldozat, Reinhard Heydrich (Jason Clarke) a főszereplő - legalábbis egy darabig. Heydrich remek központi alaknak bizonyul: egy sajátos figura, aki mániákus szervezettségével, megszállottságával a hadseregből elbocsátott tisztből az SS egyik fő alakjává vált. Pedig ő maga még csak nem is volt elkötelezetten náci, kizárólag felesége (Rosamund Pike) miatt lépett be a pártba, de opportunizmusa a hithű párttagoknál is feljebb emelte. Látszik, hogy a HHhH az Anthropoiddal ellentétben igazi európai film, amely nem fél túllépni a pátoszos történelmi igazságosztáson, és egy negatív figura szemszögébe helyezni. Cedric Jimenez rendezésére is igaz, hogy sokkal elegánsabb, stílusosabb, mint Sean Ellis munkája - hozzáteszem, sok ponton már túlságosan is az. A Jöjj és lásd!-ra tett kikacsintástól a stilizált átvezetésekig számos alkalommal már kissé nevetségesen csapódik le, hogy Jimenez mennyire fajsúlyosnak és művészinek gondolja alkotását, pedig az csak egy újabb tucat-történelmi thriller.
Ezt a verdiktet pedig a HHhH legnagyobb koncepcionális tévedése szolgáltatja, amikor a játékidő felénél hirtelen teljesen fókuszt vált, és Heydrichról az addig még csak meg sem mutatott merénylőkre, a Jozef Gabčík - Jan Kubiš párosra (Jack Reynor, Jack O'Connell) helyezi a hangsúlyt. Ezzel pedig sikerül elérni azt, hogy két összecsapott filmet kapunk egy áráért: a játékidő második fele gyakorlatilag az Anthropoid kilúgozott verziója (csak elveszik benne a főszereplők korlátozott perspektívájából eredő feszültség, mivel Jimenez a másik oldalból is mindent megmutat), az első fele pedig egy hasonlóan felszínes feldolgozása Heydrich életének. Nem tudom, hogy azért-e, mert a csehszlovák ellenállók történetét már láttam egy (eleve nem túl érdekfeszítő) másik filmben, de számomra egyértelműen a német tiszt eltékozlása fájt jobban: ha már úgyis a "végső megoldás" kidolgozásáról híres alakról van szó, kaphatott volna ez az elem többet egy fél perces kitekintésnél. Ahogyan hiányoztak a mozgatórugók abból is, hogy Heydrich elképesztő motiváltsága hogyan lépi át a határt, hogy egy színtiszta gyilkológépezetté tegye az SS-t.
Utólag már azt sem tartom kizártnak, hogy az alkotók látva az Anthropoidot gyorsan újravágták a produkciót, és az eredetileg 10-20 percnyi játékidővel rendelkező Heydrichból hirtelen főszereplőt csináltak (bár a casting nem ezt támasztja alá), mindenesetre a HHhH jelen formájában két történetet szeretne nagyon elmesélni, de egyet sem sikerül. Az Anthropoid sokkal feszültebb és hatásosabb akció-thriller, a HHhH viszont Heydrich révén a színfalak mögé is beenged - mindkét filmek megvannak az erényei, de a koncepció tudatossága és kiegyensúlyozottsága miatt én az Anthropoidot hoznám ki győztesnek ebben a nem túl acélos versenyben. Viszont itt legalább a magyar forgatási helyszínek felismergetése jó elfoglaltság, ha már nagyon unatkozunk.
6/10
A HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
