A humort szépirodalmi szinten művelni nem kis feladat, Bödőcs Tibor most megpróbálta, és egészen jól sikerült neki. Nőiesen bevallom, én egy stand-up-osból nem néztem volna ki, hogy ilyen jól tud írni. Merthogy nincs túl jó véleményem a műfaj művelőitől, nekem nagyon felszínesek és szellemtelenek azok a poénok, amelyekkel a nagyérdemű elé állnak, inkább meghallgatok ezredszer egy Hofi-klasszikust, mint egy übercool "humoristát". Éppen ezért halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy ki az a Bödőcs Tibor, amíg meg nem jelent ez a könyv (amelyről szintén nem tudtam, hogy megszületett), és a molyon meg nem jelentek az első idézetek, amelyeken nemes egyszerűséggel betegre nevettem magam, azonnali hatállyal erőt vett rajtam a kíváncsiság, és tudni vágytam, hogy vajon tényleg a XXI. század Karinthy-jához van-e szerencsém a szerző személyében. Nos, szerintem egy rendkívül tehetséges íróról van szó, akinek nincs szüksége arra, hogy máshoz hasonlítsák, megvan neki a saját humora. Nyilván el kellett adni a könyvet a piacon, ezért Karinthy legendás "Így írtok ti"- jének mintájára emberünk összekapta minden kreativitását és bátran belevágott - Cserna-Szabó András szerkesztői támogatásával - abba a nem éppen pihekönnyű projektbe, hogy néhány kiválasztott szerző stílusában nyilvánuljon meg. Ehhez háttérbe kellett szorítania az előadóművészetben szokásos harsányságot, hiszen a könyv egy teljesen más műfaj, úgy kellett saját szómágiát alkotnia, hogy az olvasó azonosítani tudja az eredeti szerzőt. Nem lett egységes színvonalú a könyv, akad benne néhány gyengébb írás, de többségében nagyon szívonalas alkotások születtek, amelyek úgy szórakoztatóak, hogy nincs bennük semmi sekélyesség. Nagyon szimpatikus, hogy Bödőcs nem az egyszerűbb utat választotta, nem lehengerlő akart lenni, érződik a sorokon, hogy valóban elolvasta azokat a szerzőket, akiket kiparodizált, ha nem is mindig zseniálisan, de nagyon szellemesen. Nem született új klasszikus, de egy minőségi humorral szórakoztató könyv igen, és ez sem kevés.

Vajon milyen lehet Márai, Krúdy vagy Hemingway Bödőcsre hangolva? Vajon kitart-e a kreativitás akkor is, ha klasszikusokat, vagy ismert szerzőket kell vicces formában megidézni, hiszen ehhez kevés lesz a stand-up színpadon megszokott stílus, a jól bejáratott poénok, itt bizony kőkeményen bele kell bújni az ismert írók bőrébe, és úgy kell megőriznie saját hangját a bátor próbálkozónak, hogy méltó módon idézze meg őket. Össszességében összejött a nem könnyű mutatvány.

Kár, hogy egy picit lágyszívűre sikeredett a szerkesztés (óriási Cserna-Szabó fan vagyok, de ez a te hibád, András!), értem én, hogy az olvasók mindenképpen elvárták, hogy legyen egy Rejtő - átírat (mert ugye őt mindenki ismeri és szereti), de sajnos pont ez lett a leggyengébb, és ezért talán jobb lett volna kihagyni, ahogyan az Örkény-szerű egypercesekre is ráfért volna egy kis ritikítás, de ahhoz képest, hogy első próbálkozásról van szó a műfajban, szavam sincs, emberünk tehetséges, mint a Nap, a Bödőcs-brand tovább épül és szépül a könyv segítségével. Csak két esetben lógott ki a stand-up-os lóláb, nekem ezek túl harsányak lettek, ezzel szemben örömmel merültem bele Hrabal Bödőcs-féle világába, ahogyan Máraiéba és Krúdyéba is. Hemingway nagyon macsós lett, Krasznahorkai nagyon lelombozó, Orwell rendkívül nyomasztó, Móricz ízes, Márquez mágikus, Proust elfolyó, és akkor még csak a klasszikusokról beszéltem. Három fejezetben ömlenek ránk az irodalmi poénok, olyan címekkel, mint a "bajszosok", a "budapestiek" és a "nem balett-táncosok". Azt megnéztem volna, ahogyan Cserna-Szabó szerkeszti saját magát, mert bizony ő sem maradt ki a szórásból, és a lösz Jókaija is megkapja a magáét, annak rendje és módja szerint.

Az én kedvenceim az írókat bemutató rövid kis szösszenetek voltak a könyvben, sírva nevettem az olyan jelzőkön, hogy Krúdy a tirpák Casanova, Hemingway a Hím, a Férfi (nőként teljesen egyetértek a besorolással, és hálát adok az Égnek, hogy nem keresztezték útjaink egymást azzal a veszélyesen szenvedélyes emberrel), közkinccsé vált a gyulai mondás, mely szerint rosszul nézel ki, Krasznahorkaiba már ne kezdjél bele!. Márquez sexy and fancy, Proust az emlékezés Messije, Hamvas Béla az értelmiségi Nők Lapja és ez még csak egy kis ízelítő abból a poéncunamiból, ami az olvasóra zúdul. Őszitén mondom, nem vártam semmit ettől a könyvtől, csak egy jó kis nevetést, hát azt megkaptam, ritka kincs az ilyen intelligens humor mostanában, ezért minden kisebb hibája ellenére mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ne hagyja ki az életéből, mert minőségi kikapcsolódást nyújt.

Nem értek egyet azzal az amúgy nagyon jó marketingjelzővel, hogy a szerző lenne a XXI. századi Karinthy, szerintem ő egy echte Bödőcs, aki ha kellőképpen rugdossa a szerkesztő és a határidő, tud szépirodalmi szinten humorizálni, majd az idő eldönti, hogy ez a könyv egyszeri kirándulás volt-e a műfajba, vagy megmarad a komfortzónáján belül (nem hiszem, túlságosan kiemelkedik ahhoz a középszerből). Olvasóként csak annyit tudok mondani, hogy nagyon jól szórakoztam a könyvön, nem lettem Bödőcs-fan, de kíváncsi lettem rá, előbb-utóbb rászánom magam, és megnézem majd az egyik műsorát. Mindenki jól járt ezzel a kötettel, a kiadó valószínűleg anyagilag jól fog járni a népszerű szerzővel, aki biztosan tovább fogja növelni a rajongói számát, mi pedig kaptunk egy kis jókedv-fröccsöt, amelyet bármikor felhörpinthetünk utazás közben, és mindjárt kicsit színesebb lesz tőle a hétköznapok szürkesége.

8/10

A könyvet a Helikon Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.