Filmbaráth kritikáját itt olvashatjátok

Nehezen tudom elhelyezni azt az üdvrivalgást, amely a Wonder Womant övezte és övezi mind a mai napig. Azt magam sem akarom elvitatni, hogy a jóformán már csak nevetséges tárgyát képező DC-Warner tengely részéről örvendetes, hogy egy ilyen alkotást ki tudtak izzadni maguktól, ugyanakkor a legkevésbé sem látom, hogy ebben bármilyen fejlődés közrejátszott volna. Az, hogy a Wonder Woman egy (hellyel-közzel) vállalható darab lett, a Suicide Squad-féle produkciós kapkodás és kudarc hiánya mellett egyedül Patty Jenkins érdeme.

Ugyanis ez a produkció is ugyanúgy több sebből (és jellemzően ugyanazokból a sebekből) vérzik, mint elődei. Látványos fogalmatlanság és tanácstalanság, ennek keretében pedig sokszor a béna sablonokba menekülés jellemzi a Wonder Woman történetvezetését, kezdve azzal, hogy saját szereplőinek többségével sem képes mit kezdeni. Összeáll a Piszkos Öt, akik közül három eleve potyautasként bambulja végig címszereplőnk tarolását, és még csak annyira sem erőltetik meg magukat az írók, hogy legalább valami kis aprósággal hozzájáruljanak a küldetés sikeréhez. Egész pontosan leszámítva a film legfeleslegesebb szakaszát, amikor is Diana és Steve az ő segítségükkel szökik be egy német bálra, csak hogy váltsanak három mondatot a rosszfiúkkal, majd gyorsan elrohanjanak.

Üvölt erről a szekvenciáról, hogy mindössze ennyi és nem több volt a célja, és sem műfajilag (Jenkins nem képes az álarc lehullásának veszélyét valódi feszültséggé alakítani), sem tematikailag (mindenki elmondhatja a figuráját meghatározó sablonmondatokat) nem tesz hozzá semmit az összképhez. Igaz, utóbbi tekintetben még nagyobb a káosz a Wonder Womanben: a németeket például szinte végig velejéig romlott proto-náciknak ábrázolja (élen a szuperfegyvert fejlesztő és ezért a feletteseit is megsemmisítő tábornok sablonjával), sőt, egy ponton ki is mondja, hogy a háborút a németek vérszomja táplálja (???), csak hogy végül arra a konklúzióra jusson, hogy tulajdonképpen ők is csak ugyanolyan átlagemberek. (És csak remélni tudom, hogy ez tényleg ellentmondás, és nem ezt a szemléletváltást akarta nagy revelációként tálalni a film...)

De ez csak apró mellékzönge a üzenet megfogalmazásának ügyetlensége mellett. A bevezetés szinte másról sem szól, mint hogy a főhősnőnk hogyan próbál harcossá válni anyja intelmei ellenére, amit az életük során már legalább 5 filmet látott nézők hajlamosak lennének a mű fő konfliktusaként felfogni - csak hogy igazából ez sosem dilemma Diana számára. Ehelyett nagyjából két óra elteltével, ellenfele révén ismerhetjük meg a történet által feltett valódi kérdést, csak hogy ez akkor már részben bevezetetlensége okán, részben Diana személyisége ismeretében szintén nem túl erős csábítás a főgonosz részéről. Ettől függetlenül jó látni végre a címszereplő személyében egy karaktert, akit túlnyomó részben az érzelmei mozgatnak, és nem ál-filozófiai fejtegetések, így pedig még a tematikai-történetmesélési káosz ellenére is meg tudnak érinteni karakterívének végső állomásai. Sőt, amikor nem a kliséhegyen rágja át magát, kifejezetten szerethető és bájos élményt jelent, Gal Gadot és Chris Pine között remek a kémia, ráadásul ha kivételesen nem a háborúról beszélgettek, még meglepően jó szövegeket is izzadtak ki magukból a forgatókönyvírók. A házasságról folytatott vitájuk elsőrangú munka alkotói részről, egyszerre humoros, kedves és remekül árnyalja a figurákat is - más kérdés, hogy sajnos ez egyben utolsó alkalom is, amikor nem egy elfuserált plot device szorításában kell létezniük. Patty Jenkins tehát érezhetően dolgozik azon, hogy ne egymást püfölő akciófigurákat vigyen a vászonra, hanem olyan alakokat, akik (akár isten létükre is) emberi mivoltukat agyonstilizált flashbackek helyett őszinte megnyilvánulásokból nyerik.

Jenkins mindent megtesz azért is, hogy a Wonder Woman legalább külsejében letérjen a snyderi útról. A rendezőnő ugyanis azon kevesek táborát gyarapítja, akik egy ekkora költségvetésű moziban is képesek stílusos és funkcionális akciójelenetet alkotni: a kamera és a színészek / kaszkadőrök dinamikusan, egy akarat szerint mozognak, és Zack Snyderrel ellentétben nem az az elképzelése a látványról, hogy két repülő szuperember egymást gyepálja és közben mindent a földdel tesznek egyenlővé. (Legalábbis a fináléig.) Hozzá kell tenni, hogy ütemérzéke viszont felettébb gyenge, a Csodanő színre lépése a lövészárokharc kellős közepén annyi elkapkodott, hogy nemcsak maga a művelet tűnik pofonegyszerűnek, de az évek óta tartó állóháború összeomlásának katarzisát sem tudjuk megfelelően átélni. És ugyan nem az ő hibája, de szintén illúziórombolók a 150 milliós büdzséhez képest méltatlanul hányadék effektek, amelyek hol 10 évvel ezelőtti háborús videojátékok cutscene-jeire emlékeztetnek, hol mindössze rosszul vannak összefényelve.

Ha ehhez hozzáveszem azt, hogy az utolsó 30 perc koncepcionálisan is ugyanarra a CGI-hányásra és konyhafilozófiára épít, amely a Batman v Supermant meghatározta, minden igyekezet ellenére azzal az érzéssel állhatunk majd fel a székből, hogy nem is történt semmi előrelépés, mintha Zack Snyder egy gyermeki csínytevés keretében kisiklatta volna Patty Jenkins vonatát a finis előtt. Ezzel együtt a Wonder Woman lényegesen vállalhatóbb, mint közvetlen elődei, de ez afféle "vakok között félszemű"-királyság, amivel maximum a leggyengébb Marvel-filmek ligájába lépett be. Ha ettől a DC vagy akárki más elhiszi, hogy jó úton járnak, akkor nagyon nagy csalódások elébe néznek - már ha Joss Whedon nem tud annyit kozmetikázni Az Igazság Ligáján, mint Jenkins ezen a filmen.

6,5/10

A Wonder Woman teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán