Vicces belegondolni, hogy A csodálatos Pókember 2, amely az univerzum és a rendező Marc Webb karrierjét egyaránt mélypontra juttatta, egyben az újjászületést jelentette mindkettő számára. Pókember feltámadását egy hónapra megcsodálhattuk, most pedig befutott (természetesen a hazai mozikat messzire elkerülve) Webb legújabb alkotása, a Gifted. Amely messze esik attól ugyan, hogy klasszikusként emlegessük, azonban óriási koncentrációban tartalmazza, amit a rendező Pókembereiben szerettünk, az év egyik legkellemesebb családi moziját eredményezve.

Mary (McKenna Grace) egy elképesztő tehetség, aki már az iskolakezdéskor differenciálegyenleteket old meg és a világ fontos kérdéseiről elmélkedik. Őt nevelő nagybátyja, Frank (Chris Evans) azonban azon aggódik, hogy ha zseniképzőbe adja a lányt, azzal elveszi az esélyét a normális életre, ezért elsősorban arra törekszik, hogy Marynek normális gyerekkort biztosítson, illetve, hogy képes legyen beilleszkedni kortársai közé. Ehhez azonban a nagymamának, Evelynnek (Lindsay Duncan) is van hozzáfűznivalója, aki véteknek tartja így elvesztegetni a kislány tehetségét, és ezért a meggyőződéséért akár bíróságra is hajlandó menni.

A Gifted - a rendező legnagyobb sikerével, az 500 nap nyárral ellentétben - nem halad meg semmilyen konvenciót, nem hágja át a kedves-aranyos családi filmek szabályait, Webb azonban mégis eléri, hogy filmje egyszerre legyen minden porcikájában szerethető és tűnjön maradéktalanul hitelesnek és természetesnek. Alapvetően zavarni szokott, ha egy műben mindenki hatalmas sérüléseket hordoz, de ennek ellenére még a legfeszültebb pillanatokban is végtelenül jófej és képes lazán venni az életet, vagy ha egy forgatókönyv a tárgyalóterembe száműzi fő konfliktusát csak hogy kellőképpen szájba rághassa, a mű azonban kellően mesterkéletlen módon műveli ezt ahhoz, hogy ne azt érezzük, néhány laborköpenybe öltözött filmes próbál érzelmi reakciókat tesztelgetni rajtunk.

Az alkotás legnagyobb fegyverténye, hogy noha mindenki mindig a legjobb oldalát mutatja, nem fél sebezhetőségeiken keresztül árnyalni ezeket a figurákat, illetve magát a helyzetet sem egyoldalúan prezentálja. A kvázi-ellenlábasként funkcionáló Evelyn sem egy fekete-fehér módon elítélhető figura, hanem sokszor igencsak jogos érvekkel száll vitába és jócskán érezhetünk empátiát iránta is. És noha a film gerincét a Mary elhelyezése körül folytatott per és az erre felhúzott dilemma adja, Frank és Mary számára már a kiindulópont sem idilli, és mindkettejüknek meg kell küzdeni közös életük eleve adott problémáival is: Franknek a szülői szerep követelte áldozatokkal, Marynek pedig a kortársai közé beilleszkedéssel. Ez egy olyan kettős konfliktust teremt, amely nemcsak végig életben tartja a produkciót az egyes elemek viszonylagos egyszerűsége ellenére, hanem ezzel válnak háromdimenzióssá mind alakjai, mind élethelyzetei is. (És persze a forgatókönyvíró Tom Flynn remek szövegei is rengeteget tesznek az életszagúságért és jó szórakozásért.)

Tagadhatatlan tehát, hogy a Gifted egy receptszerű film, amelynek minden hőse, fordulata olyan, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, mégis mindent megtesz azért, hogy felülemelkedjen az előregyártott konzerv-reakciókra pályázó társain. Ez a film úgy egy másfél órányi tömény boldogságbomba, hogy nem néz közben hülyének, képes elgondolkodtatni és érett módon szórakoztatni - értelmes kikapcsolódásra kevés jobb választás adódik nála mostanában.

8/10

A Gifted teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán