Megyei másodosztály. A csapattal a partvonal mentén hallgatjátok az edző utolsó instrukcióit. (Totyi barátom, a négyes gyerek jól lő, a WC-re is kísérd el bazmeg!) Sípszó hallatszik, a spori hívja a játékosokat. Lélekben felkészülsz a göröngyös, csontszáraz pályára, a szurkolók időről időre felharsanó kurvaanyázásra, esetleg feladod magadnak az utolsó kenetet, mert úgy érzed, hogy a másnaposságod miatt két lépés megtétele után holtan rogysz össze. Aztán elindultok a középkör felé, szép sorban felálltok, jön a csapatnevek kiabálása (vagy ha éppen poénos kedvében van a kezdő tizenegy, akkor a Borsodi, Soproni, Heineken trióból valamelyik), majd a kézfogás. A partjelzők ellenőrzik a hálókat, majd a sporttárs a sípjába fúj. Jön 90 percnyi foci, és ebből legalább hatvan olyan, amikor a bírót szidja valaki. Kárhoztatod te, mert felrúgtak, és nem fújt. Vagy azért szólsz oda neki, mert ugyan szimuláltál egy kicsit, de azért tényleg illett volna sípolni. Beszólnak neki a nézők, főleg az apák és anyák, mert a gyereket hátulról akasztották, hát neki holnap dolgozni kell, miért engedi a rigó az ilyet? Az edzők szája is folyamatosan jár, ők sokszor még a partjelzőnek is mondják a magukét. És nyilván ezek között az esetek között vannak olyanok is, amikor teljesen jogosan van felháborodva egyik vagy másik oldal, de a többi inkább csak nyomásgyakorlás és a hétköznapi frusztrációk kiélése. Rohadtul nem lennék játékvezető. Hálátlan szakma. És mégis vannak olyanok, akik vállalkoznak arra, hogy elmenjenek valami világ végi faluba levezetni egy meccset. Róluk (is) szól Pető Péter Leshatár című kötete.

A szerző maga is hosszú évekig dudált, láthatóan ismeri a közeget. Regényének központi alakja Kóbor Tamás, egy fiatalember, aki egyetemi ösztöndíjat is félredobva arra tette fel ifjúságát, hogy ha törik, ha szakad, az NB1-es elithez fog tartozni. A regény szerkezete olyan, hogy a fejezetek ugrálnak az évek, helyszínek között, egyszer a 16, máskor meg 23 éves Kóbor szemszögéből éljük meg az eseményeket. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy van, amikor más játékvezetők vagy falusi emberek történetei kerülnek előtérbe, mint például Doki bácsi sztorijai, aki egyfajta mentora a főhősnek. A hol hosszabb, hol rövidebb szakaszokból pedig végül összeáll a teljes kép. De nem csak a sporik ügyes-bajos dolgairól van itt szó, az elrontott meccseikről, vagy az ezeket követő masszív alkoholizálásokról. A fejezetek magukban rejtik a megyei labdarúgás, illetve a felette álló osztályok minden szépségét és nyűgét is, ahogy elszomorító képet festenek az egész közeget körülvevő szegénységről is, a kisemberek küzdelmeiről. Észak-Magyarország apró falvai, az ezredforduló után. Munka nincs, a cigányság helyzete elkeserítő, az önkormányzatnak döntenie kell, hogy az iskolát fűti, vagy a helyiek egyetlen szórakozási lehetőségét, a focit támogatja. Kitörési lehetőség nagyjából semmi. Ha valakinek sikerülhetne, az is jó eséllyel elbukik, mert nincs felkészülve a társadalmi és egyéb különbségekre. A társadalmi kép sokszor elkeserítő, a megjelenített figurák meg olyanok, amelyeknek megfelelőjével én is találkoztam a térdsérülésemet megelőző majd 15 éves megye 2-es pályafutásom során. A mindig részeg törzsszurkoló, aki az eszét már elitta és nagyjából húsz éve nem józanodott ki, de a meccsekre mindig kitámolyog valahogy. Az újgazdag mecénás, aki két évig futtat egy csapatot, aztán elherdálja a vagyonát (vagy éppen feljebb lép, és már nem érdekli a gárda), a srácok meg mehetnek vissza a megyei harmadosztályba. A klubvezető, aki nélkül már nem lenne labdarúgás a faluban, csak az ő lelkesedése miatt nem széledt még szét a csapat. Az edző, aki a káromkodáson kívül sokat nem tud, de vannak kapcsolatai, hoz játékost, így megtűrik a kispadon. Ismerős arcok, helyzetek. Pető pedig lendületesen írja le ezeket a figurákat, különösebb sallangok nélkül, bár túl sok erőltetett hasonlattal. ('Verítékeztem, mint szűz gyerek a szaunában, ha nyolcvan fokban belép hozzá a meztelen Charlize Theron.") Ugyan Kóbor Tamás nem egyenlő a szerzővel, az erősen érződik a leírt mondatokon, hogy bizony makacs valóságalapja van a leírt szavaknak.

Nekem, aki ugyan néhány száz kilométerrel nyugatra, de hasonló időszakban rúgtam a bőrt, egyik sztori sem hatott hamisnak, életidegennek. Átéltem én is nem egy hasonló eseményt, mint ami a könyvben is megjelent: amikor a bíró addig hosszabbított, amíg a szombathelyi Haladás utánpótlás csapata ki nem egyenlítette az állást, aztán egy kaján félmosollyal lefújta a találkozót. Láttam olyat, amikor a sporikat úgy kellett bemenekíteni az öltözőbe, és volt olyan egy ifjúsági meccsen, amikor a félidőben talán 9-0-ra vezetett ellenünk egy csapat, de ki kellett menni a második félidőre is, a lehetőségekhez képest szépen meghalni. Figyeltem verekedést, szemléltem távolról és én magam is éltem át súlyos sérülést, amelyen a csodavíz sem segített (pedig az köztudottan mindenre jó), volt részem bajnoki ünneplésben, rúgtam a szomszéd falu elleni rangadón győztes gólt. Amikor olvastam a könyvet, ezek mind-mind felsejlettek előttem, mert volt egy hasonló fejezet, bekezdés, ami előhozta az emlékeket. És mindezek mellett fura volt mindezeket játékvezetői szempontból átélni. Mert ugye te tudod, hogy felrúgtak, de lehet, hogy a bíró takarásban volt, a partjelzőt meg éppen nyakon köpték, nem tudott figyelni. Ilyenkor meg kiabálsz, hogy 'Spori, baszki, nem látsz?", annak a szerencsétlen sípmesternek meg, aki legalább annyira tehetségtelen, mint te a focihoz (mert ugye kevés kivételtől eltekintve, ha jobb lennél, vinnének felsőbb osztályba), van 1 másodperce dönteni. Mert ha hezitál, akkor vége a világnak, a játékosok megérzik a vérszagot és kicsit elszabadul a pokol…

A Leshatár jó könyv. Nem csak a főszereplő, Kóbor Tamás életének, felnövésének fontos szakaszaival ismertet meg minket, de képes az olvasót odavarázsolni az Isten háta mögötti falvak sokszor libalegelőre hasonlító pályáira is. A társadalmi kórkép pontos, a humor a helyén van, és akadnak mélyen megható pillanatok is. Egyetlen délután alatt végigolvastam, és most nagyon hiányzik a megye 2-es foci, és az, hogy őszinte felháborodással kiálthassam a játékvezetőnek, hogy ne legyél már vak, hát itt a stopli nyoma a vádlimon, bazmeg!