Mihez kezdjek magával, ezredes? Maga német, egy átkozott náci, aki azt kapta feladatul, hogy rabolja el Winston Churchill-t, és el kell ismernem, nagyon jól csinálta. Mégsem tudtam haragudni magára és az embereire, mivel nem akartak mást, mint a dicső halált, nem a Führer-hez voltak hűségesek, hanem önmagukhoz, és ez tiszteletet érdemel. Komoly lelki tusát jelent a rosszaknak drukkolni, még akkor is, ha Michael Caine és Donald Sutherland játssza őket. A sas leszállt soha nem lett akkora klasszikus háborús film, mint A piszkos tizenkettő, pedig hangulatában sokban hasonlít hozzá, néhány színész is ugyanaz, ahogyan a rendező is. Remek darab, de hiányzik belőle az a bizonyos plusz, ami miatt könnyes szemekkel emlegetnék, és hosszan idéznénk belőle a kedvenc jelenteinket. Egyszer viszont mindenképpen látni kell, már csak az impozáns szereplőgárda miatt is, de azért is, mert még ennyi év után sem unalmas, a vége pedig kifejezetten sokkoló. Kicsit lassan indulnak be az események, de aztán azon kapjuk magunkat, hogy a náciknak szurkolunk, pedig tudjuk, hogy a küldetés biztosan nem sikerült, hiszen a németek sohasem rabolták el Churchillt. De annyira jól felépítették a történetet és a karaktereket, hogy mégis simán bele lehet feledkezni ebbe az izgalmas filmbe, amely nem nyújt ugyan életreszóló élményt, mégis vannak felejthetetlen pillanatai, és a segítségével emlékeztethetjük magunkat arra, hogy a németek is emberek voltak, és bár a főszereplők rossz oldalon álltak, mégis volt bennünk egy olyan erkölcsi tartás, ami miatt nem tudtunk ellenségesen gondolni rájuk. Ráadásul nem bántották a civileket, a küldetéssel csak saját magukat akarták veszélyeztetni, másokat nem, és méltósággal tudtak veszíteni. Ez az a helyzet, amikor szemlesütve ugyan, de a náciknak drukkolunk. Jó film, érdemes adni neki egy esélyt!

1943-ban járunk, a Führer kitalálja, hogy el kell rabolni Churchill-t. Radl ezredes (Robert Duvall) ki is dolgozza a tervet, kiválasztja a feladatra a megfelelő embereket, és a hihetetlennek tűnő akció a kezdetét veszi. Steiner ezredes (Michael Caine) és emberei eljutnak Norfolkba, ahol a brit miniszterelnök a szabadságát tölti, és minden a terv szerint halad, azonban amikor az egyik német katona megmenti egy kislány életét, lelepleződnek. Az ezredes azonban úgy dönt, hogy bármi áron végrehajtja a küldetést...

Bátor döntés volt az eredeti könyv írójától, Jack Higgins-től, hogy a németeket tette meg főhősnek, hiszen a háborús történetekben általában a nácik a rossz fiúk, nagyon jól kellett alakítani a sztorit és a karaktereket ahhoz, hogy ha nem is kedveljük meg a szereplőket, legalább tiszteljük őket. A könyvet nem olvastam, de a filmben teljes mértékben sikerült elérni ezt a hatást, nyilván nem akarjuk, hogy Churchill-nek baja essen, de mégis lélegzetvisszafojtva szurkolunk Steinerének, és ez a kettősség teszi igazán izgalmassá a filmet. Az akcióvonal csak a végén lesz hangsúlyos, a film nagyobb része a szereplők motívációinak bemutatásával és a küldetésre való felkészülésével foglalkozik, és bár az eleje kicsit vontatottnak tűnik, aztán mégis kialakul a dinamika, ami mozgásban tartja a történetet. Mai szemmel nézve egy kicsit lassúdadan folydogálnak az események, de így legalább van idő megismerni a szereplőket, és törhetjük a buksit, hogy illik-e nekünk az öngyilkos küldetést vállaló németeket ilyen módon megkedvelni, pláne úgy, hogy az amicsknak van egy tenyérbemászó ezredesük, akit gátlások nélkül lehet utálni a hozzá nem értése miatt. Szerencsére a film végére megkönyörülnek rajtunk az alkotók, és feloldják ezt a konflikust, de addig még sok minden történik.

Michael Caine még akkor is tökéletes angol úriember, amikor német tisztet játszik, egy háborús hőst, akinek az erkölcsi elveivel nem fér össze, hogy egy zsidó nőt csak úgy sportból lelőjenek, és ezért vállalja a hadbíróságot, majd a lehetetlen küldetést, csak azért, hogy emelt fővel, ő maga dönthesse el, hogy mikor és miért akar meghalni. Donald Sutherland egy felhígított Csodagbogarat alakít, olyan lazasággal, ahogyan csak ő tudja, Robert Duvall maga a megtestesült precíz német katona, aki pontosan tudja, hogy mi lesz a küldetés vége az ő számára, mégis végigjátssza a játékot. Anthony Quayle sajnos túl kevés jelenetet kapott Canaris-ként, akárcsak Donald Pleasence Himmlerként, mégis meg tudják mutatni nekünk, mennyire nehéz volt a Führer közelében lévő főtisztek élete, milyen nyomás alatt éltek, vagyis kapunk egy kis nagypolitikai kitekintést is. Ebben az alapvetően macsó filmben nem sok szerepet kaptak a hölgyek, Jean March azonban még így is kiemelkedő alakítást tudott nyújtani. Jó volt látni Treat Williams-et és Larry Hagmant.

A náci egyenruhát zsigerből utáljuk, ezért nem volt könnyű megérteni, hogy Steinerék miért ragaszkodtak hozzá, hogy a lengyel álruha alatt ezt viseljék (tudták, hogy meg fognak halni, nekik pedig ez az öltözet a hazájukat jelentette, nem a Führert), és a sors fintora, hogy éppen ezért buktak le. És még akkor sem adták fel, amikor már úgy látszott, hogy minden remény elveszett, Steiner minden katonai tapasztalatát bevetette azért, hogy teljesítse a küldetést, amelyet elvállalt. Nem értelmetlenül akart meghalni, de élni sem akart, hiszen nem értett egyet a hadvezetés céljaival és elveivel, tudta, hogy neki nincs jövője akkor sem, ha megnyerik a németek a háborút, és akkor sem, ha elveszítik, tiszthez méltóan akarta befejezni a pályafutását. A többiek szintén így éreztek, hűek maradtak Németországhoz és önmagukhoz is, és ezért nem lehetett nem becsülni őket. Mégis ők voltak az ellenség, ezért amikor kitört a harc az amcsik és a németek között, az a rendkívüli helyzet állt elő, hogy mindkét félnek drukkolhattunk. Kár, hogy ezt a feszültséget nem sikerült mindvégig fenntartani, így a film nem tudott akkorát ütni, mint lehetett volna.

Összességében nagyon kellemes meglepetést tud okozni ez a rendhagyó háborús film, amelyből hiányzik ugyan az igazi kaliber, de vérbeli kalandfilm, amelyen nemcsak jól lehet szórakozni, hanem el is lehet rajta gondolkodni. Akad benne akció, humor, dráma és érzelem, tartalmas kikapcsolódást tud nyújtani, mégsem felhőtlen szórakozást jelent, egy nagyon egyedi hibrid ez az alkotás, amelyet elsősorban a színészi alakítások miatt érdemes megnézni. Időnként kicsit hatásvadász, időnként kicsit túltolták az alkotók, mégis simán belefér a háborús filmek topligájába, ha nem is az első helyek egyikén.

8/10

A sas leszállt teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.