Szinte már hétről hétre előkerülő téma, hogy a világ legnagyobb kritika-aggregátor oldala milyen hatással van a filmekre, elsősorban milyen szempontból tesz keresztbe azoknak. Ez legtöbbször sértett alkotók és stúdiófőnökök, szekértábor-harcot vizionáló rajongók részéről érkezik (elsősorban nem is magát az oldalt, hanem a filmkritika intézményét támadva vele), de egyre gyakoribb, hogy szakmabeliek is megfogalmazzák aggályaikat az oldallal kapcsolatban. A napokban az IndieWire publikált egy hasonló írást, amely a korábbiakból eltérő szemszögből igyekezett rámutatni a rendszer hiányosságaira, noha érvei majdhogynem triviálisak, ha nem egy pénze után futó filmes fejébe helyezkedünk bele.

Furcsa ugyanakkor, hogy ezek az eszmefuttatások szinte mindig csak a negatívumok kapcsán elemzik a Rottentomatoes-t: rámutatnak arra, hogy hogyan eredményezte a lehúzó kritikai visszhang egyik vagy másik film bukását, de ennek ellenkezőjéről viszonylag ritkán esik szó. Azt senki nem pécézi ki, hogy a Green Room-ot hogyan segítette az osztatlan kritikai siker - ugyanis ilyesmi soha nem is történt. Jeremy Saulnier filmje tavaly nyáron alig valamivel 3 millió dollár felett zárta mozis pályafutását, a teljes filmszakma és filmes újságírás ömlengése pedig láthatóan hidegen hagyta a nézőket. Ezzel pedig felmerül a kérdés, hogy ezek az elemzések nem követik-e el a klasszikus "a korreláció nem egyenlő az okkal" érvelési hibát? Hiszen kézenfekvő azt mondani, hogy a rossz filmek azért buknak meg, mert valaki megírta róluk, hogy rosszak, de akkor a jók miért nem sikeresek, mert megírják róluk, hogy jók? A megoldás nem lehet még ennél is egyszerűbb? Komolyan egy kritika kell ahhoz, hogy négy Transformers után meggyőzzön valakit arról, hogy nem kíváncsi az ötödikre? A múmia-rebootról az újságírók rántották volna le a leplet, amikor már a tucatelemekből összeeszkábált előzetese is inkább elriasztotta, mint vonzotta a nézőket? És mi a helyzet például a Batman v Supermannel, amely bár csalódást keltő eredményt ért el a stúdió szempontjából, a kritikák mégsem tudtak számottevő kárt tenni benne?

A képletnek ugyanis van egy nyilvánvaló eleme, amit mindenki szeret figyelmen kívül hagyni: a néző. A néző, aki tesz magasról a "köcsög kritikusokra", és csak azért is elmegy megnézni a filmet. A néző, akinek van annyi esze, hogy ha feleslegesnek tűnik számára egy alkotás, nem tetszik neki a trailer és előzetesen nem lát benne semmi különlegeset, akkor nem nézi meg - és még jól ki is hangsúlyozza, hogy mennyire nem befolyásolták a kritikák. (Hány olyan kommentet láttok, hogy "én már a trailer / az első hír kapcsán is évekkel ezelőtt megmondtam" és hány olyat, hogy "ennek a kritikának a hatására néztem / nem néztem meg?) És ha a kritikára nem is, egymásra hallgatnak a nézők: Juo-Ping Lo már 2008-ban kimutatta, hogy a Facebookon zajló kommunikáció a szájreklám szempontjából hatásosabb, a nézők szemében pedig hitelesebb, mint a "hivatalos" csatornák. Ha belegondolunk, hogy azóta eltelt 9 évben mekkorát nőtt a közösségi média mérete és szerepe, azt is hozzávéve, hogy az ott közzétett álhírek komolyabb befolyásoló erővel bírhatnak, mint a hagyományos média, nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a kritika, és nem a nézők saját feedbackjének hangsúlya nőtt.

Ezt jól mutatja az is, hogy bár a legtöbb kritika már a premierhétvége előtt olvasható, egy film kritikai sikerét box office-szempontból legjobban a second weekend drop mutatja, azaz, hogy mennyivel kevesebb bevétele volt a második hétvégén. Szemléletes példa, hogy amíg a Batman v Superman 70%-os csökkenést mutatott fel, a Wonder Woman csak 40-et (az átlag 50 környékén szokott lenni), noha előbbi nyitóhétvégéje jóval erősebbre sikeredett. Hiába kapott utóbbi jobb kritikákat, igazán sokan csak akkor nézték meg, amikor már nemcsak a kritikusok, de a nézők is megszólaltak. Nem véletlen, hogy a stúdiók is egyre inkább az első hétvége felpumpálásába fektetik minden energiájukat, hiszen egy jó előzetessel, egy masszív marketingkampánnyal még be lehet vonzani milliókat a mozikba a lehúzó kritikák ellenére is, azonban amint megbizonyosodott a közönség arról, hogy a király meztelen, már nincs visszaút. Ez indokolja egyben azt is, hogy az osztatlan kritika siker miért konvertálható ilyen nehezen közönségsikerré: lehet, hogy a második hétvégén már kétszer annyi néző vágyik megnézni egy apró független gyöngyszemet, de ha azt az elsőn is csak néhány moziba sikerült bejuttatni és ott sem volt elég érdeklődő, ez a növekedés nemcsak irreleváns, de azt sem tudja megakadályozni, hogy a produkció rövid úton lekerüljön a műsorról.

Viszont ha az egyszeri kritikusnak még tömegben sincs hatalma, akkor alapvetően mi is a baj a véleményüket aggregáló oldalakkal? Térjünk vissza az IndieWire cikkéhez, amelynek gondolatai nagyjából arra a motívumra vezethetők vissza, hogy a Rottentomatoes elvonja a figyelmet a kritikák valódi mondanivalójáról, előbb pár karakterre, majd egyetlen számra redukálva le a film minőségét, ezzel torzítva a képet és befolyásolva a nézőket. A szerző legfőképp abban mond újat, hogy ezt kifejezetten az oldal szisztémájára, illetve vizuális megjelenésére vezeti vissza, pozitív példaként állítva a Metacriticet, amely valamennyivel összetettebb és a kritikák tartalmának több teret adó képet alkot. Az írás tehát nem az aggregátor-szájtok felett tör pálcát, hanem elsősorban a megközelítésük révén kiváltott hatást állítja pellengérre. Hiszen nem azzal van a baj, hogy a rossz filmek buknak, a jók meg sikeresek (sőt, ez egy kifejezetten üdvözlendő hatás is lehetne), hanem hogy egy ilyen szubjektív területen a többség véleményét mérvadóvá tenni meglehetősen veszélyes, illetve a mélyebb elemzésekről is elvonja a figyelmet.

Ugyanakkor ebben a nézők felelőssége sem vitatható el, sőt, talán még nagyobb is, mint hogy hova irányítja a Rottentomatoes a figyelmet: számomra sosem jelentett problémát a szóban forgó oldalakat használni, hiszen mindig arra törekedtem, hogy a felsorolt kritikákból egy átfogó képet kapjak egy bináris ítélet helyett. Továbbá amennyiben tisztában vagyok azzal, milyet alkotást várok, mi felelne meg az ízlésemnek, a leíró elemek révén akár a rövid verdiktek alapján is juthatok a százalékos értékeléssel ellentétes, de a saját szempontomból teljesen helytálló következtetésre. Ez az az erőfeszítés, amelyre a többség nem vállalkozik, hanem mindent százalékokra, csillagokra és facebookos "hát ez jó volt" állapotokra vágyik leegyszerűsíteni, vitákat pedig kizárólag ezekről kíván folytatni. Mintha egy webáruházba beszabadulva megvennénk mindent, ami jó értékeléseket kapott, függetlenül attól, hogy mire van szükségünk és hogy a megfelelő megoldás esetleg a háromcsillagos kategóriában tanyázik. Jelenleg pedig minden ennek játszik egyre jobban alá: a Netflix nemrégiben még az ötcsillagos rendszert is kivezette, hogy helyére egy még leegyszerűsítőbb "thumbs up - thumbs down" megoldás kerüljön (persze tény az is, hogy ezzel párhuzamosan pedig azt is igyekeznek megjeleníteni, hogy az adott mű mennyire felel meg algoritmusuk szerint a fogyasztó ízlésének).

A tanulság ebből pedig az, hogy a Rottentomatoes nem a kór, hanem a tünet: ha nem létezne vagy történetesen máshogy is működne az oldal, jelenlegi olvasóit valószínűleg az sem inspirálná alaposabb tájékozódásra (mint ahogy valószínűleg a Metacritic látogatóinak is csak minimális része olvas utána a filmnek a másfajta layout okán). Ahogy a Netflix, a kritika-aggregátorok is mindössze kiszolgálják azt a trendet, amely egy százalékot, egy pontszámot részesít előnyben akár egy összetett mondatban megfogalmazott véleményhez képest is. A jó és egyben rossz hír ismét az, hogy az internet demokratikussá tette a filmkultúrát: nem intézmények határozzák meg, hogy mi a minőségi film, viszont ezzel a mi felelősségünk nőtt meg, hogy hogyan választunk és hogyan kommunikálunk egymással ezekről az alkotásokról.