A Lord of Tears című low-budget skót horrorfilmet több mint két és fél évbe (!!!) tellett végignéznem. Még anno 2015 januárjában ugrottam neki a megtekintésének, de mindig, mikor belekezdtem, elálmosodtam, végül pedig elfeledkeztem az alkotásról. Idén előbukant az emlékeim közül ez az általam rútul félbehagyott film, és júniusban - igaz, hogy több részletben, de - mégiscsak véig tudtam nézni. Alapvetően nem volt véletlen, hogy többször megszunnyadtam az alkotáson, a játékidő bő fele ugyanis eléggé ingerszegény, és bizony az alacsony költségvetés is rányomta a bélyegét a produkcióba. Viszont összességében egy kifejezetten unikális élménynek tekinthető ez a gótikus horrormozi a sok egy kaptafára készülő amerikai darabbal összevetve.
A film egy tanár, James Findlay történetét mutatja be, akit rejtélyes rémálmok kínoznak. James az anyja halála után visszatér a gyerekkori otthonába, egy hatalmas kúriába, ami a skót felföldön fekszik. Itt találkozik a vonzó és felettébb barátságos Eve Turnerrel, miközben álmaiból kilép a valóságba a titokzatos Bagolyember, valamint lassan de biztosan rálel a múltja homályában meghúzódó szörnyű igazságra is.
Az okok, amelyek miatt miatt meg-meghunytam a filmen, elsősorban a külsőségeken, nem pedig a tartalmon múlnak. Lawrie Brewster rendező finoman szólva nem végzett éppen hibátlan munkát a produkciós oldalon. A mozi már rögtön az elején iszonyú hatásvadász vágásokkal operál, amelyek ijesztgetésként és hangulatkeltésként ugyan patentül működnek, viszont meglehetősen olcsó hatást keltenek. A színészi játék alapvetően gyenge, a főszereplő James Findlay-t megformáló Euan Douglas nem nyújt meggyőző teljesítményt, Alexandra Nicole Hulme pedig nagyon bájos, ám letagadhatatlanul túljátssza Eve Turner szerepét. Jamie Scott Gordon is csak gyenge közepes alakítást hoz, a Bagolyember hangjaként David Schofield mondjuk jó választás volt, kár, hogy az abszolút statikus bagolymaszk nagyon mű hatást kelt - legalább pisolghatna néha az a fránya rémfigura. A ködös skót felvidék kiváló hátteret az eseményeknek, ennek ellenére a képi világ nem nevezhető egyértelműen pozitívnak, sok helyütt bosszantó házi-barkács jellegű megoldások köszönnek vissza a látványvilágban, a múlt századi hongkongi akciófilmeket idéző lassított felvételek például nagyon bántották a szemem. A film 1 óra 40 perc hosszú, de jóval többnek érződik, tekintettel a csigalassúsággal csordogáló cselekményre; a nehezen értelmezhető, és repetitív rémálomjelenetekre; valamint az olyan zavarba ejtő szekvenciákra, mint amikor Eve Turner slow motionben körbetáncolja a főhősünket, vagy ugyanilyen tempóban lépked lefelé az uszoda lépcsőjén. A forgatókönyvért is felelős Sarah Daly (művésznevén Metaphorest), Andy McDonald, és Craig Sutherland által összehozott sejtelmes zenei oldal alapvetően jól működik, bár pl. az említett uszodai jelenet esetében az alternatív popos soundtrack (konkrétan ez a dal) nagy mértékben rájátszik arra, hogy a néző zavart homlokráncolást produkáljon.
A film második felére azonban csodálatos módon helyrerázódnak a dolgok: az ember szeme megszokja a sajátos képi világot és a gyengécske színészi játékot, a történet pedig vesz egy némileg kitalálható, ám mégis felzaklató fordulatot. A csúcsponton mintha Lawrie Brewster rendező is megrázná magát, hogy kamerájával végre bevonja a nézőt az események sűrűjébe. A rémálmokban felbukkanó képek a fináléban értelmet nyernek, és a produkció összeáll egy jól átgondolt, drámai erejű és igazán hangulatos gótikus horrortörténetté, amelyben még Alexandra Nicole Hulme túltolt alakítása sem a véletlen műve, és még a furcsa táncjelenetek is megkapják a maguk horrorisztikus görbe tükrét. A mítoszok világából érkező, rébuszokban beszélő Bagolyember egy, a Hellraiser-filmek Pinheadjét idéző figurává lényegül, a lezárás pedig olyan gyomrost jelent, amit nehéz kiheverni.
Egy szó mint száz, ez a skót horrorfilm egy alapvetően kétarcú alkotást jelent. Az amatőr hibákra való tekintettel nem nevezhető igazi rejtett gyöngyszemnek, ám ha valaki elég kitartó ahhoz, hogy átvészelje a játékidő első felének bosszantó momentumait, a film végére egy egészen érdekes alkotás kivirágzásának lehet a tanúja. Nekem két és fél évbe tellett, mire végigjártam a mű megismerésének az útját. Nem volt egyszerű, de valamiért újra meg újra nekifutottam, tehát valami különlegeset azért tud ez a film, amit egyéb horrordarabok nem tudnak. Ti most ezen sorokat olvasva mindannyian eldönthetitek, hogy nekiveselkedtek-e ennek a különös filmnek, vagy sem - én nem dönthetek helyettetek.
7/10
