A legnagyobb emberi drámák ott játszódnak le előttünk a szürke hétköznapokon, csak annyira rohanunk, hogy nem vesszük észre őket. Tóth Krisztina azonban velünk ellentétben odafigyel a kis mindennapi sztorikra, amelyek során néhány percen belül sorsokat ismerhetünk meg, miközben akaratunk és szándékunk ellenére részesei leszünk valaki életének. A helyszín lehet bármi, posta, vonat, troli, metró, pláza, mindenhol belefuthatunk egy hétköznapi tragédiába vagy sokkal ritkábban belecsöppenhetünk egy szívet melengető pillanatba. Egyperces kis történetek, amelyek mindegyikéből regényt lehetne írni, jelen kötetben azonban csak felvillantásra kerülnek a témák, amelyek között akad néhány, amely olyannyira megfacsarja az olvasó szívét, hogy le kell tenni a könyvet és viharsebesen valami örömforrást kell keresni. Változó színvonalúak a novellák (amelyek rövidségük miatt inkább tárcának minősíthetőek, hiszen csak néhány oldal hosszúságú a többségük), de többségben vannak a minőségi írások, ugyanakkor néhány kivétellel az igazi szívet-lelket rázó "aha" élményt nem adják meg. Aki kőkemény sorsdrámára vágyik, rossz könyvet választott, aki azonban mélyen elgondolkodtató, rövid írásokkal szeretné kitölteni a mindennapos utazások holtidejét, megtaltálta, amit keresett.

Migránsoktól félő emberek, koldusok, külföldre költözött rokonok és barátok, idegesség és stressz mindenütt - nem jó szembesülni a hétköznapjaink sötétebb oldalával, amelyről hiába nem akarunk tudomást venni, mégis együtt élünk velük. Tóth Krisztina pedig nem szívbajos, a pofinkba tolja azokat a sztorikat, amelyektől általában elfordítjuk az arcunkat, mert nem akarunk tudni róluk. A novellák nagy része erősen fojtogató légkört áraszt, csak a könyv vége felé kapunk könnyedebb hangvételű írásokat, amelyeknek köszönhetően fellélegzünk, de attól azért messze vagyunk, hogy boldog mosoly üljön ki az arcunkra.

Kár, hogy a végére elbulvárosodik egy kicsit ez az amúgy veretes írásokat is tartalmazó rövidke kötet (200 oldal az egész), értem én, hogy a depresszív hangulatot árasztó keményebb írások után kellettek az emberibb történetek, de nekem ettől a szerkesztési elvtől olyan érzésem volt, mintha egy novelláskötetből hirtelen egy magazinban találtam volna magam. Nincs bajom egyik műfajjal sem, mindkettőt szeretem, de együtt valahogy nem működnek, legalábbis nálam nem. Mert vagy dráma van, vagy minőségi bulvár, vagy dögöljünk bele a sztoriba, vagy gondolkodjunk el rajta, de ne menjük túl mélyre, emiatt a kettősség miatt maradt bennem némi hiányérzet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek az írások nem jók, dehogynem azok, nagyon is minőségi darabok a saját műfajukban, de a katarzis sajnos elmarad a kötet végére.

Sok-sok történetet ismerünk meg, nem mindegyik üt, de amelyik igen, az simán földhöz vágja az olvasót. Nyilván mindenkinek az lesz a kedvence, amelyikhez az adott élethelyzetében úgy érzi, hogy köze van, széles a paletta, mindenki megtalálhatja azt a történetet, amely a legjobban megfogja. Nekem a kutyás sztorik tetszettek a legjobban, és az elmúlásról szólóak, amelyek nagyon tudtak fájni, és nagyon érdekesnek tartottam az írói hétköznapokba bepillantást engedő novellákat. Nem vagyok budapesti, viszont elég gyakran megfordulok a fővárosban, a Blaha Lujza téren sem egyszer jártam, de azt még sohasem számoltam meg, hogy valóban 25 lépcsőfok vezet-e fel az aluljáróból, majd legközelebb megteszem, ha arrafelé lesz dolgom.

Nagyon találó a cím (és kellőképpen figyelemfelkeltő, ez is fontos szempont az eladhatóságot tekintve, ugyebár), a legutolsó novellából tudjuk meg, hogy mit is jelent, és tökéletesen kifejezi ezekenek az írásoknak a hangulatát, egy szürke világ lenyomatai, amelyben mindenki egy kis élénk színre vágyik, de egyre nehezebben találja meg. Nem lesz jobb kedvünk ezektől a kis szösszenetektől, mert saját életünkkel szembesít bennünket Tóth Krisztina, magas színvonalon. Igazi hétköznapi lírát kapunk, életszagút, emberit, fájdalmasat, elgondolkodtatót, jót.

8/10

A könyvet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.