Alighanem keveseket fog meglepetésként érni, hogy a legújabb Transformers-darabról is sorra érkeznek a lehúzó kritikák, és éppen ezért olvasóim számára sem lesz könnyű megérteni, hogyan érhetett olyan döbbenetes trauma a moziban, amivel (kollégáimmal egyetemben) napok óta nem tudok kikecmeregni. Bár tény, hogy az ígéretes fejlődést mutató 4. rész után kézenfekvő volt a széria felemelkedését vizionálni, az ötödik felvonás azonban nemcsak ezeknek az elvárásoknak mond ellent, hanem egészen új dimenziókat nyit az egész filmgyártás mélységei számára. Felejts el mindent, amit Hollywood szuperprodukcióinak igénytelenségéről gondoltál, Az utolsó lovag teljesen újradefiniálja a „mozgóképes hulladék” fogalmát.

Ez ugyanis már nem egy film, hanem egy óriási reklám és egy monumentális videoklip ötvözete. Kisgyermekes szülők vagy a már kereskedelmi tévék korában felnőttek számára bizonyára ismerősek lehetnek azok a reklámszpotok, amelyek egy-egy Lego-szettet vagy akciófigurát promotálnak, többnyire egy 30 másodperces sztorikezdemény révén demonstrálva a lényeges funkciókat. Az utolsó lovag két és fél órája pedig pontosan 300 ilyen termékbemutatóval ér fel, egymást váltják a különböző robotok showreeljei (na meg az elmaradhatatlan termékmegjelenítések), láthatóan egy csomó figurát csak ennek okán emelve a történetbe. Mindenki villog egy kicsit, elmondja a maga catchphrase-ét, bemutatja a különleges képességét, majd le a színről.

A film koncepciója jóformán tehát abból áll, hogy ezeket a figurákat és szettjeiket egymás után pakolja, de amikor ebből valamennyire ki is törik, akkor sem tűnik fel benne komolyabb ambíció. Bayt lehetett cinkelni azért, mert túlságosan szerelmes a saját béna manírjaiba, a hadsereg szerepeltetésébe, a lassításokba vagy a rasszista és altesti poénokba, utólag azonban már azt mondom, azokat a szívből rossz filmeket még mindig jobb volt nézni, mint ezt a lélektelenül rosszat. Az 5. rész már semmit nem vállal, csak említés szintjén felhányja ugyanazt, ami elődjei, és ezzel letudottnak tekinti a feladatot. Persze ez pozitívum is lehetne abból a szempontból, hogy ezzel legalább a pisilő – fingó robotoktól is megkímél minket, de végeredményben az élmény ennek köszönhetően is redukálódik egy agyrohasztóan érdektelen villódzássá.

Logikai bakikkal azért nem is vádolható már ez a film, mert szó szerint nincsenek összefüggései, amelyekben hibát találhatnánk, a szkript csak dobálja egymás után a jeleneteket, minden momentumát szigorúan az azt megelőző 5 percben vezetve csak fel. Az alkotásban már tényleg csak annyi struktúra van, mint egy videoklipben, színes képek váltják egymást, amelyeket nem szükséges (de mellesleg eleve esélytelen is) felfogni, mert úgysem mutatnak túl a néhány perces tiszavirág-életükön. Ettől függetlenül a film jelentős része magyarázás, vagyis jobban mondva szájbarágás, tipikus módon ugyanis az írói butaság elképesztő mennyiségű háttérinformáció kommunikálásával párosul, amit didaktikussága eleve kétszeresére duzzaszt.

Meglepő, de ettől függetlenül Az utolsó lovagban akad önirónia, azonban annyira gyerekes módon nyilvánul meg, hogy ez nem hogy nem finomít az összkép röhejességén, hanem még jobban tüzeli azt. Eleve kevés pillanata van a műnek, amelyen ne az érződne, hogy nyolcévesek értelmi és érzelmi színvonalára lőtték be (még a szexuális töltetű képsorok is „haha, nézzétek, szexről van szó” – stílusban vannak előadva), ami a korábbi részek fényében aligha újdonság, de még azokhoz képest is látványos a regresszió . A végeredmény minden ízében kínosan infantilis, ráadásul ez távolról sem jelenti azt, hogy legalább technikailag rendben lenne. A vágás például valószínűleg nem azért 6 ember munkája, mert ők együtt dolgoztak volna, hanem egymás ellen és egymás munkáját folyton átszabva, a végeredmény pedig még a Suicide Squadot is alulmúló mértékben vonultatja fel az amatőr hibákat, alig van jelenet, ahol ne lenne probléma a kontinuitással, de például a londoni autós üldözésbe sikerült néhány, látványosan amerikai utcákon forgatott snittet bevágni, és ha ez nem lenne elég, a finálé során már szinte képkockánként váltakoznak az IMAX- és a normál felvételek, frusztrálóan ugráltatva a képarányt. Ugyanakkor meg kell hagyni, legalább a látványelemek szépek, és amikor az utolsó percekre végre Jablonsky kellemes dallamai is felcsendülnek, kicsit megdobban a szív, összességében pedig a képi világ még mindig egy fokkal elegánsabb, mint az első két rész agyonvágott katyvasza.

Minden más tekintetben viszont nyugodtan számítsunk jóval rosszabbra, mint amit egyáltalán a Transformers-filmektől megszoktunk, de Az utolsó lovaghoz képest a Halálos iramban 8 vagy a Batman v Superman is egyenesen remekműveknek tűnnek. Az ötödik Transformerst még a legelvetemültebb filmes katasztrófaturistáknak sem tudom ajánlani, de még a óvodásokat és kisiskolásokat is inkább távol tartanám tőle, mert félek, hogy ilyen mértékű sötétséget látva megállnak a fejlődésben.

2/10

Az Transformers: Az utolsó lovag teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán