Az elmúlás ugyanúgy része az életnek, mint a születés, mégis titokzatos misztikum övezi, tabuként tekintünk a témára. Pedig vannak írók, akik olyan természetességgel írnak róla, hogy még akkor is bele tudunk veszni a irodalmi mélységű szövegbe, ha szétfacsarja a szívünket és a lelkünket a tragikusan szép próza. Ez a novelláskötet pontosan ilyen, fáj végigolvasni a történeteket, mégsem tudjuk elfordítani róla a szemünket, annyira gyönyörűen gördülnek egymás után a mondatok. Egyetlen felesleges szó, mondat sincs bennük, miközben mindegyikben néhány oldalban több száz oldalas regényre való dráma sűrűsödik össze. Szabó Magda regényei közismertek, és mivel nagy rajongója vagyok az írónőnek, sokat olvastam is közülük (sajnos nem mostanában, ideje újrázni a régi kedvenceket), a novelláihoz azonban eddig még nem volt szerencsém, ezért rá tudtam csodálkozni arra, hogy milyen kiválóan értett az emberi lélekhez Szabó Magda, és milyen érzékletesen át tudta adni az olvasóinak azokat a hétköznapi drámákat, amelyekkel mindenki találkozhat, nem rázzák meg a világot, de egy-egy ember és család életében döntő fontossággal bírnak. A novellák hangulata erősen sötét, hiszen az elmúlás köré épülnek, ugyanakkor mégis életteliek, sorsokat mesélnek el, az emberi lélek sötétebb oldalát mutatják be, egyáltalán nem patetikusan, egyszerű történetek ezek, szépirodalmi szinten elmesélve.
Tizenkilenc novellát tartalmaz a kötet, amely eredetileg 1967-ben jelent meg, most azonban új köntösben adta ki a Jaffa Kiadó, igényes kivitelben, a történetek hangulatát tökéletesen visszatükröző borítóval. A novellák közös jellemzője, hogy mindegyikben szerepel egy idős, az útja végén járó karakter és egy gyermek is, aki előtt még ott az egész élet. Ez a kettősség teszi igazán kerekké a történeteket, és emberivé, mindegyikben olyan erős érzelmek pulzálnak, mint az írónő regényeiben. Felemelik a lelket ezek a tragikusan szép történetek, miközben a pokol legmélyebb bugyrába taszítja az olvasó kis lelkét, hogy aztán megtisztulva elmerengjen az élet nagy kérdésein.
Nyilván nem véletlenül vettem a kezembe ezt a könyvet, néhány hónapja veszítettem el a nagymamámat, és még mindig nem sikerült feldolgoznom a veszteséget, ezért érdekelt különösen az elmúlás kérdésköre. Szomorú volt olvasni, mennyire nem értik meg a fiatalok, hogy az öregség egy teljesen más lelkiállapot, mint amilyenben ők élnek, egyre jobban a múlt felé fordul az idős ember, egyre lassabb lesz a mozgása, beszűkül a gondolkodásmódja, és pontosan tudja, hogy a napjai meg vannak számlálva ezen a Földön. Szeretné, ha jobban odafigyelnének rá, elmondaná még azokat a fontos dolgokat, amelyek igazán számítanak az életben, de a család a mindennapok rohanásában csak legyint a mama/papa "sirámaira", szórakozottan hallgatja végig a szavait. Aztán amikor eljön a pillanat, hogy szembesülniük kell azzal, hogy véget ért egy élet, teljes döbbenetet éreznek, csak akkor értékelik igazán a szerettüket, amikor már nincs velük.
Mindegyik novella más sorsot mesél el, némelyik többféle szempontból is, így nagyon mellbe tudja vágni az olvasót, hogy az idős emberek valójában mennyire magányosak, még akkor is, ha családban élnek, hiszen óriási szakadék húzódik a generációk között, nem tudják beleképzelni magukat a különböző életkorban és élethelyzetben lévő emberek abba, hogy a másik mit miért tesz, miért gondolkodik úgy, ahogy, és ezért csak élnek egymás mellett, de nem értik meg egymást. A másik a vetülete a novelláknak az, hogy amikor házaspárok közül hagyja itt valaki a másikat, végtelenül fájdalmas családi tragédiákra kerül fény, borzadva olvashatjuk végig, hogyan éltek le évtizedeket egymással olyanok, akiknek valójában nem sok közük volt egymáshoz. Az írónő a női sorsokat helyezi előtérbe, a férfiakról nem fest túl hízelgő képet, de nem is ítéli el őket, inkább csak a maga hétköznapiságában mutatja meg, mennyire tönkre tudták tenni egymás életét évtizedek alatt a házasfelek, csendben gyilkolták egymás lelkét, hogy aztán egyikük halála miatt a másiknak szembesülnie kell a régen takargatott kis családi titkokkal, amelyek természetesen mindig a négy fal között maradtak.
Nem tudok kedvencet választani a novellák közül, mindegyik gyönyörű a maga tragikumában, olyan szépen és annyi mesterségbéli tudással írta meg őket Szabó Magda, akinek sokoldalúságát bizonyítja, hogy nem csak regény formátumban tudta elvarázsolni az olvasókat, a novella műfajában is ugyanolyan otthonosan mozgott. Élmény volt olvasni ezeket a történeteket, amelyeknek a vége mindig olyan ütősre sikeredett, hogy percek kellettek ahhoz, hogy a gondolataim visszatérjenek a valóságba. Az írónőtől megszokott magas színvonal, ezúttal rövidebben elmesélt emberi sorsok, sírósan szép kötet, nemcsak rajongóknak ajánlom, hanem mindenkinek, aki nem fél szembenézni az elmúlással.
10/10
A könyvet a Jaffa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.