Az Íróról azt gondoljuk, hogy kivételes ember, aki naphosszat fentebb stílben, teljes odaadással alkot, emelkedett lélekkel ontja magából a szómágiába fullasztott, cirkalmasan szép mondatokat. Pedig a szépirodalomnak is vannak hétköznapjai, a tehetség önmagában nem elég, kitartás, szorgalom, motíváció is szükségeltetik, be is kell osztani az erőt, nem lehet éjjel-nappal teljes gőzzel lánglelkűsködni, ez egy hosszú pálya, évtizedekig meg kell őrizni a tüzet, ami bizony nem minden nap lobog, van, hogy csak pislákol. De írni akkor is kell, mert a határidőket ugyanúgy tartania kell az irodalmárnak is, mint bárki másnak, a csekkeket ugyanúgy be kell fizetni, ott a család, akikkel törődni kell, vagyis ha parlagi módon lerángatjuk a Parnasszusról a delikvenst, láthatjuk, hogy a hétköznapok ugyanúgy telnek az író számára is, mint bárki másnak. De úgy tud írni erről, ahogyan a más foglalkozást űzők biztosan nem. Darvasi László az egyik legjobb kortárs író, aki saját nevén jegyzi a regényeit és novelláit, azonban van neki egy újságírói énje is, akit Szív Ernőnek nevezett el, ebben a könyvben ebben a minőségében osztja meg velünk a gondolatait az irodalmi élet hétköznapjairól, sokszínűen, zseniálisan, ahogyan szokta.

Szív Ernő az irodalmi életben tevékenykedik, írói munkássága mellett újságíróként is húzza a gályát ebben az áldottan átokverte szakmában. Mesél nekünk a kicsi írókról, Magyarország legrosszabb írójáról, bepillantást enged egyheti levelezésébe, megtudhatjuk, milyen nehéz megírni egy fülszöveget, és rengeteg más irodalmi vetületű tárgykörre terjed ki az elmélkedése, és amúgy mellesleg megosztja velünk, hogy kell elcsábítani egy könyvtároskisasszonyt, és nem utolsósorban az is kiderül, hogyan éli meg egy író, ha beteg lesz, és kórházba kerül, ahol hosszabb időt kénytelen eltölteni.

Igazi irodalmi intimpistáskodás tanúi lehetünk ezekben a rövid írásokban (ez alól a betegségről szóló hosszabb lélegzetvételű alkotás a kivétel), olyan izgalmas kérdésekre kaphatjuk meg a választ, hogy honnan szerzi az ötleteit az író, hogyan zajlik az alkotás folyamata, milyen fázisokon megy át egy regény megszületése során annak alkotója, kinek írja a könyveit az író, hogyan látja a közönségét, hogyan olvas, miként éli meg, hogy ki kell adnia egy silány cikket a kezéből, mert vannak napok, amikor nem jön az ihlet. Meglepő őszintességel avatja be az olvasót a nem mindig emelkedett hétköznapokba, mutatja meg az irodalmi élet kis és nagy alakjait, enged bepillantást azokba a kínzó gondolatokba, amelyeket egy írót foglalkoztatnak. És mégsem érezzük úgy, hogy "kis színeseket" olvasunk, szépirodalmi szinten kerül megírásra a legrövidebb kis szösszenet is, Darvasi (=Szív Ernő), gyakorlatilag bármiről tud írni, és még akkor is hozza a tőle elvárható színvonalat, amikor szerinte nem.

Nőként sporszerűen gratulálnom kell ahhoz a Casanova-szintű taktikához, ahogyan szegény könyvtároskisasszony elcsábításra kerül, élmény volt olvasni minden írást, csillagmiriádként ragyognak bennük a szépen zengő szavak, amelyek pont akkor bűvölnek el, vagy ütnek szíven, amikor kell. A kórházban töltött időszakról írt szöveg teljesen eltér a többitől, de írói létét ekkor sem tagadja meg az alkotó elme, még a halál torkában is teszi a dolgát, vagyis ír, amíg csak teheti, mert ezzel a feladattal érkezett erre a Földre, egy nagyon komoly betegség nem ok arra, hogy felhagyjon vele, ha fizikailag nem tud írni, hát fejben fog. Rendkívüli szakmai alázat olvasható ki a könyvben található írásokból, az író még a leghétköznapibb pillanatokban is jegyzetel, mert tudja, hogy egyszer fel fogja használni valamelyik könyvében azt a mondatot, ami eszébe jutott. Tisztában van a tehetségével a szerző, de azt sem rejti véka alá, hogy neki is vannak rosszabb napjai, időnként neki is nyűg a munka, de azért profi, hogy ezekben az időszakokban is megbízhatóan szállítsa az alkotásokat határidőre, legfeljebb nem zseniálisak lesznek az írások, csak jók.

Az írók nem könnyű emberek, nagyon érzékenyek, tele vannak kétségekkel, szomjúhozzák a sikert, rettegnek a kudarctól, ki nem állhatják a szerkesztőket, akik megpróbálják kordában tartani csapongó fantáziájukat, az alkotás folyamata során különleges lelkiállapotban leledzenek, ilyenkor a külvilág megszűnik a számukra, rémesek velük a hétköznapok, de ugyanakkor mégis felemelőek, nem árt ezzel tisztában lenni annak, aki arra a botor tettre vetemedik, hogy egy íróval éljen egy háztartásban. Mégis irigylésre méltóak ezek az emberek, akik a szívüket és lelküket teszik bele minden írásukba, mert minden hasonlóságuk ellenére különböznek az átlagtól: tehetségesek, amit senki sem vehet el tőlük, azonban nagyon sok tényezőn múlik, hogy kiből lesz sikeres író, és kiből nem lesz semmi. Sok illúziót elvesztünk az irodalmárokról, ugyanakkor azonban megismerhetjük az emberi arcukat is, a kép nem mindig hízelgő, de legalább őszinte. Érdekes és értékes szövegek gyűjteménye, csillámpóni az nincs benne, sok elgondolkodtató és magvas gondolat azonban igen. Zúzós darab.

10/10

A könyvet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.