Werewolfrulez kritikáját itt olvashatjátok
Bíztam benne, hogy magam is (kis fenntartással) az év horrorjaként ünnepelhetem a hosszas fesztiválozás után dicstelenül eltűnt The Devil's Candyt, de nem akadtam gyöngyszemre, sőt, mi több, nekem kell a mű gyöngyszem-volta ellen érvelnem. Sean Byrne filmje ugyanis valóban lehetne egy horrorcsemege (és valamilyen szinten az is), azonban túlságosan is sok sebből vérzik. Annyiban mindenképpen igazat adok Werewolfrulez kollégának, hogy produkciós szempontból nehéz belekötni a The Devil's Candybe: a színészi alakításoktól a felkavaró festményeken át a hasonlóan remekül megkomponált képekig nagyon rendben van a produkció, igazi audiovizuális orgazmusnak is nevezhetném - már ha szólna valamiről. Amint ugyanis elkezdem a felszínt kapargatni, a film zavaros történetkezdeményekre hullik szét, amelyeken nem látszik, pontosan mit is akarnak átadni néhány jellegzetes Sátán-motívum felelevenítésén kívül.
Úgy tűnik például, hogy a festő édesapa egy hagyományos fausti alkut köt, ahol lánya lelkét áldozza be a művészi elismerésért, ugyanakkor ez a konfliktus egyrészt semmilyen szinten nincs megalapozva (miért is fontos a laza, koszos-festékes metálrajongó számára, hogy sznob galériákba kerüljön be?), másrészt a fináléban végül teljesen másra fut ki az ő megszállottsága. Miközben egy családi drámát kellene látnunk, a horror mindenre irányul, csak erre a drámára nem, éles kontrasztot képezve a The Babadook vagy az Insidious sikerre vitt koncepcióival.
Csakhogy ennek értelmében a The Devil's Candy nem több egy misztikus elemekkel megtűzdelt home invasion mozinál, amely feltűnően sok időt szentel antagonistájának. A film kéjesen tobzódik az ördög által megszállt Raymond hátborzongató zavarodottságában. de ez a másik pont, ahol az összkép szétcsúszik: ugyan a mű egy rémisztő őrültet fest a vászonra, az ő számára sem sikerül valódi narratívát kialakítani. Raymond szó szerint viaskodik ugyan a démonaival, de konfliktusként ez papírvékony, és emiatt gonosztevőként sem képes kiemelkedni az átlagból.
Ha pedig nincs miért a két karakter legalább egyikébe invesztálnunk, az összkép sem mutat túl néhány stíluselem kézenfekvő és hatástalan egymás után dobálásán. Számos esetben éreztem úgy, mintha a produkciót csak egy hajszál választaná el attól, hogy átváltson egy vígjátékba, és ugyanezeket a megoldásokat minden erőlködés nélkül tudná cinikus humorral is prezentálni. (Jobban belegondolva szerencsésebb is lett volna a metálos coolságot egy sokkal lazább atmoszférával párosítani.) Így a finálé kétségkívül könyörtelen összeütközése is megbicsaklik drámailag, a feszültség feloldása nem hogy nem katartikus, de a látszat ellenére még a történet nyugvópontra helyezésével is adós marad, hiszen ezen a ponton már végképp kétséges, mi volt a nyúlfarknyi, 74 perces játékidőből leszűrhető szándék és mondanivaló. A The Devil's Candy pazar külseje mellől tehát csak a biztos kezű történetmesélés hiányzik, ami így egy közepesen erős stílusgyakorlattá degradálja az alkotást. Ebből a filmből kiváló képet kapunk arról, hogy mi mindent össze lehet hozni a sátánista közhelyek egymásra dobálásából, de ennél többet aligha fogunk hazavinni belőle.
5,5/10
A The Devil's Candy teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
