Sebességet váltani nem is olyan könnyű dolog. Persze, ha hamar megtanulsz vezetni, automatikusan megy, de annak, aki túl későn jut eszébe megszerezni a jogosítványt, elég komoly problémái akadnak az időzítéssel, az iránnyal és azzal a hatalmas forgalommal, amellyel szembesülni kénytelen az útján. Dorthe Nors Man Booker-díjra jelölt könyve természetesen csak a felszínen szól arról a fájdalmasan nehéz folyamatról, hogy egy nagyvárosi negyvenes szingli vezetni tanul, valójában a magányról és az elidegenedésről szól ez a regény, amellyel egyre többen szembesülnek, hiszen az egyedülállók száma rohamosan nő, amelynek nyilván ezer oka van, és ezek közül csak néhányra tud kitérni röpke kétszáz oldalon az írónő. Felkavaró drámáról van szó, amelyen látszik, hogy a mostanában nagyon divatos skandináv irodalom terméke, minimalista és letisztult a stílusa, hűvös távolságtartással mutatja be Sonja fejlődéstörténetét, harcát saját magával. Lehet, hogy velem van a baj, de nekem hiányzik a szenvedély, ezért hiába első osztályú alkotásról van szó (a Man Booker-jelölés elég komoly szakmai elismerés ugyebár), engem nem érintett meg annyira, mint gondoltam volna. Pedig a téma nagyon is aktuális, én pedig célközönség is lennék, hiszen negyvenes szingli vagyok, de engem szerencsére körülvesz az a szeretetteljes családi kör, amely nélkül Sonja nem véletlenül érzi tökéletesen elveszettnek magát. Hiába tett meg mindent azért, hogy kitörjön a kisvárosi szürkeségből, végzett elsőként egyetemet a családban, él hosszú ideje a nagyvárosi forgatagban, lassan, de biztosan rájön, hogy elveszítette a gyökereit, amelyekhez vissza kell térnie ahhoz, hogy megtalálja saját magát. Értékes és erős mondanivalóval bíró alkotás, amelyet elsősorban a skandináv irodalom szerelmeseinek ajánlok, de akit nem zavar a jégcsap stílus, nyugodtan tegyen vele egy próbát, mert érdemes!

Sonja negyvenes szingli, Koppenhágában él, az egyik legmenőbb író könyveit fordítja dán nyelvre, és nem érti, miért nem boldog, hiszen azért hagyta ott a kisvárost, ahol a szüleivel és testvérével élt, hogy ezt elérje. Elég komoly problémát okoz számára a jogosítvány megszerzése, nem nagyon halad a vezetéssel, először azt hiszi, hogy az oktató az ok, de miután lecseréli, nagy nehezen ráébred arra, hogy vele vannak komoly gondok. Nem találja a helyét a nagyvárosban, nem látja a jövőjét, szenved a magánytól, és keresi az utat a családjához, amelytől már régen eltávolodott...

Az életközepi válság ma már nem tabutéma, ez egy olyan állapot, amelyen előbb-utóbb mindenki túlesik (tapasztalat, nekem is éveim mentek rá ennek a problémának a kezelésére), mert eljön az az időszak, amikor úgy érezzük, eltévedtünk valahol az úton, amelyet olyannyira tisztán láttunk magunk előtt, és amiért annyit küzdöttünk, elértünk, amit akartunk, és mégsem tudjuk élvezni sokéves munkánk gyümölcsét. A legalattomosabb dolog az egészben az, hogy a leghétköznapibb dolgokon keresztül vesszük észre, hogy valami nagyon nem stimmel, ez mindenkinél más, Sonjának az autóvezetés. Egy családi egészségügyi probléma miatt halogatta eddig a jogosítvány megszerzését, azonban most valamiért úgy döntött, hogy egy szerinte kezelhető szédülés nem fogja megakadályozni abban, hogy megtanuljon vezetni. Aztán ahogy halad előre a tanulásban, csak nem akar haladni a projekt, míg végül rájön, hogy nem ez az igazi baja, de hogy valójában mi is az, ami zavarja abban, hogy boldognak érezze az életét, arra nagyon hosszú folyamat eredményeként jön rá. Ezt a lelki melót sajnos nem lehet megúszni, és igenis szükség van rá, mert negyven (de valakinél már harminc, ez az időpont mindenkinél egyedi) felé újra kell tervezni az életünket, mert az évek során sokat változunk, a fiatalkori álmok beteljesedése már nem elégít ki bennünket, de ezt a hétköznapok taposómalmában természetesen nem látjuk át, aztán jön egy sokk, ami rákényszerít bennünket arra, hogy komolyan átgondoljuk a problémáinkat.

Dorthe Nors az első dán író, akinek az írásai megjelentek a New Yorkerben, 2014-ben megjelent Karateütés című novelláskötete hozta meg számára a világhírt, ezt a könyvét pedig Man Booker-díjra jelölték idén, vagyis sikeres és elismert szerzőről van szó. Kétszáz oldal látszólag nem túl sok ahhoz, hogy kibontásra kerüljön az elmagányosodás témaköre, azonban a minimalista stílusnak köszönhetően mégis átélhetővé válik Sonja drámája. Látszlólag kényelmes életet él a nagyvárosban, és úgy tűnik, az a legnagyobb problémaja az, hogy véget ért egy nem túl boldogító párkapcsolata, aztán ahogy bepillantást nyerünk a midennapjaiba, egyre feltűnőbbé válik, hogy valójában mennyire üres az élete, a magány egyre jobban beleeszi magát a csontjaiba, hiába próbálja meg kimaszíroztatni onnan, az eddigi automatizmusok nem működnek, egyre jobban tudatára ébred, hogy változtatnia kell. Aztán, ahogy lenni szokott, hosszú szenvedés után eljön az "aha" pillanat a lehető legváratlanabb helyen és időben, de hiába látja meg a megoldást, egyáltalán nem biztos, hogy ettől boldogabb lesz.

Nem mozgat túl sok karaktert az írónő, de őket kellőképpen megismerjük Sonja családján kívül a közvetlen környezetében élő, teljesen hétköznapi szereplőket is. Szívfájdítóan mindennapi történetről van szó, a nagyvárosi forgatagban saját magát lassan, de biztosan elvesztő főszereplő akármelyikünk lehetne, nem világmegváltó hősnőről van szó, hanem egy egyszerű emberről, aki ugyanazokkal a problémákkal néz szembe, mint mindannyian. Dorthe Nors remekül vezet végig bennünket Sonja kálváriáján, teljesen profi írásról van szó, de nekem nagyon hiányzott a szépirodalom nyelvi szépsége, ez a túlságosan letisztult forma hatásosan fejezi ki ugyan a mondanivalót, az értelemnek tökéletesen elég, a mélységgel nincs semmi probléma, de ez a minimalista stílus nálam legalábbis lehetetlenné tette az amúgy kiváló alkotás teljes érzelmi átélését.

8/10

A könyvet a Park Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.