Nyár, szerelem, ABBA. Ennyi kellett csak ahhoz, hogy egy esős péntek délután azon kapjam magam, hogy az ágy tetején tolom a Dancing Queen-t teli torokból (hála az égnek, nem készült sem kép-, sem hangfelvétel, pusztán a kutyusom arckifejezéséből vonhattam le messzemenő következtetéseket előadásom művészi színvonaláról). Mert ez az egész film arról szól, hogy fullba nyomjuk a bulit és ez jó nekünk, mert kikapcsol és tökéletesen szórakoztat. A musical először a színpadon aratott nagy sikert, melynek eredményeként annak rendezője, Phyllida Llyod kapta meg a filmváltozatot is, és ahhoz képest, hogy először dirigált komolyabb filmet, meglepően jó kis mozit hozott össze nekünk. Nyilván színpadi rendezőként máshová helyezte a hangsúlyokat, mint általában a filmesek, ezért inkább színházi előadás-feelingje van az alkotásnak, annak minden előnyével és hátrányával együtt, de a végeredmény egy nagyon szerethető édes kis semmiség lett, amelyben Meryl Streep elvitte a showt, és jót nosztalgiázhattunk az ABBA-slágereken. Musicalfüggőként azt kell mondanom, hogy alapvetően egy tökéletesen felejhető alkotásról van szó, amelyben azonban annyi szív és érzelemgazdag, vérpezsdítő dal van, hogy bármikor mosolyt tud csalni az arcunkra, ennek a filmnek a szórakoztatás volt a célja, és ezt tökéletesen el is érte.
Sophie (Amanda Seyfried) az esküvőjére készül egy idlli görög szigeten, ahol édesanyjával, Donnával (Meryl Streep) él, aki egy kis szállodát vezet, a lány minden vágya, hogy az édesapja vezesse az oltárhoz. Egyetlen bökkenő van, fogalma sincs, ki lehet ő, ezért amikor édesanyja naplójában három potenciális jelöltet is talál, mindegyiküket meghívja Donna nevében a szertartásra. Az érzelmek viharsebesen elszabadulnak, a szerelmi szálak erősen bonyolódnak, az ABBA-slágerek száma örvendetesen növekszik...
Apukám megveszekedett ABBA-fan volt világ életében, vagyis én pólyás korom óta intravénásan kaptam a dózist a Dancing Queen-ből és a Waterloo-ból, zúgott a Money, money, money, a The Winner Takes It All, és akkor a Mamma Miáról nem is beszéltem. Vagyis nem kis elfogultságot kell bejelentenem a filmmel kapcsolatban, hiszen gyerekkorom kedvenc dalait hallhattam viszont egy jó kis kerettörténetbe ágyazva, remek színészi alakításokkal kísérve. Mindezzel együtt a bulihangulat a legnagyobb erénye ennek a dögös kis mozinak, amelynek nem sok érdemi mondanivalója van, viszont istenien szórakozhatunk rajta, ennyi van benne, és nem több.
Meryl Streep-ről mindanyian tudjuk, hogy fantasztikusan jó színésznő, az énektudását azonban ritkán szokta csillogtatni, ezért jól meg tudja lepni a gyanútlan nézőt, nemcsak a hangjával, hanem azzal is, hogy a hatodik X környékén egyrészt milyen jól néz ki, másrészt pedig annyi energia van benne, hogy simán kenterbe veri nála sokkal fiatalabb kollégáit. Amanda Seyfried bájos, Colin Firth és Stellan Skarsgard hozza a tőle elvárható szintet, Pierce Brosnan nagyon dögös, de zéró hangja van, ami nem kicsit rontja le a teljesítményét, hiszen mégiscsak egy musical-ről van szó. Julie Walters és Christine Baranski felszabadultan komédiázik, azonban Meryl Streep mellett senki sem rúghatott labdába, ez a film bizony róla szól, de nincs ezzel semmi baj.
A musical az ABBA-dalokra épül, ezért értelemszerűen aki nem szereti az együttes számait, annak a film sem fog bejönni, azt pedig nem fogom elhallgatni, hogy véleményem szerint a musical önmagában nem egy nagy szám (nem mindig sikerült kihozni mindent a történethez kapcsolódóan a dalokból, időnként laposak az összekötő jelenetek, stb, stb), de annyira átjön a bulista hangulat, hogy képtelenség nem szeretni ezt a habkönnyű kis darabot. Az események fősodrában Donna áll, a többi karakter hozzá képest nem kapott sok időt a kibontakozásra (kivéve Sam-et, de Pierce Brosnan fahangja miatt sajnos közel sem sikerült kihozni belőle a legtöbbet, és ezt nagyon fáj leírnom, hiszen kedvenc James Bondomról van szó), mégis működik a varázslat, ehhez azonban vastagon kellett egy Meryl Streep is.
Összefoglalva: nagyon messze van ez a film a muscial műfajának topligájából, ez viszont nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy simán ottfeledkezzünk előtte, ha éppen belefutunk, mert nem akar több lenni egy kis nyári kalandnál, amelynek a zamata az év minden szakában élvezhető. Szerethető, magával ragadó kis ABBA-összes, amelyet receptre írnék fel mindenkinek depresszió ellen. Sokára lesz még nyár, kell egy kis szívmelengető filmecske, hogy kihúzzuk addig, ezért nincs más hátra, mint felcsavarni a szőnyeget, és tolni a bulit, nem igaz?
8/10
A Mamma Mia! teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
