Gondoltad volna, hogy a külföldön legolvasottabb magyar könyv az Orczy Emma bárónő által sok-sok éve (egészen pontosan 1903-ban) megírt kalandregény? Amikor 1995-ben az USA-ban CD-re rögzítették a világirodalom 2000 olyan műalkotását, amelyet midnenkinek "ismernie kell", egyetlen magyar vonatkozású mű került közéjük, az 1905-ben megjelent A Vörös Pimpernel. A történetet mindannyian ismerjük, hiszen az évek során rengeteg feldolgozása született (mindenkinek a figyelmébe ajánlom a magyar származású Leslie Howard főszereplésével készült Modern Pimpernelt, a Richard E. Grant főszereplésével készült angol tévésorozatot, de nálam személy szerint mindent visz az 1982-ben készült tévéfilm Anthony Andews-zal a címszerepben), de a könyvet vajon hányan olvastuk el? Nőiesen bevallom, én csak most kerítettem rá sort, és kellemesen csalódtam, mert egyáltalán nem unalmas, és bár nyilván kicsit avíttos, de ahhoz képest, hogy több, mint száz éve íródott, meglepően szórakoztató. A szövegen nem hagytak komoly nyomot az eltelt évtizedek, a mondatok még mindig gördülékenyek, és annak ellenére viharsebesen magával tud ragadni a történet, hogy ismerjük a végét. Kár, hogy a vége kicsit összecsapott lett és kicsit nehezen indulnak be az események, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, aki szeretne egy izgalmas kalandregényt olvasni, nyugodtan vágjon bele, ez egy jó könyv!
1792-ben járunk, Párizsban dühöng a terror, Madame Guillotine arisztokrata áldozatainak száma egyre nő, ahogyan egy bátor hős, a Vörös Pimpernel legendája is, aki hajmeresztő bátorsággal és furfanggal menti meg a családokat a halál árnyékából. Az egykori francia színésznő, Marguerite St.-Just, aki ma már egy gazdag angol főnemes, lord Percy Blakeney felesége, borzadva szemléli a távolból a véres eseményeket, aztán úgy alakulnak a dolgok, hogy vissza kell térnie szeretett Párizsába, hogy megmentse férje és bátyja életét..
Orczy Emma bárónőnek született 1865-ben a Heves megyei Tarnaörsön, ez azonban nem jelentette azt, hogy jólétben nőtt volna fel, a család anyagi okok miatt elhagyta az országot, amikor a kislány 5 éves volt, hogy Londonban kezdjenek úgy életet. Képzőművészetet tanult, képei eladásából élt, majd 1894-ben hozzáment egy angol lelkész fiához. Nem jött könnyen a siker, először magyar népmeséket fordított angolra a házaspár, majd Orczy Emma detektívtörténeteket és regényeket írt, hogy aztán A Vörös Pimpernel egy csapásra megváltoztassa küszködésben gazdag életét. A házaspár az asszony novellájából írt 1903-ban egy színdarabot, amely hatalmas sikert aratott Londonban, ezt dolgozta át regénnyé az írónő, amely 1905-ben jelent meg, a többi pedig, ahogyan mondani szokás, már történelem.
A Vörös Pimpernel egy virág, amely Angliában piros színű, Spanyolországban viszont kék, de mivel Orczy Emma vörösként ismerte, róla nevezte el titokzatos főhősét, akinek a személyazonosságát nem túl nehéz kitalálni, de ennek ellenére nagyon jó kis romantikus kalandregény keveredik a nem túlságosan bonyolult történetből. Meglepően kevés az akció az események során, azonban olyan ügyesen bonyolítja a szálakat az írónő, hogy egészen a sajnos túlságosan kiszámítható utolsó oldalakig izgalmas tud maradni a történet. Nagy erénye a könyvnek, hogy eredetileg színdarabnak íródott, mivel ennek köszönhetően a karakterek nagyon jól meg lettek írva, a szöveget pedig élmény olvasni, mert pontosan azt a milliőt hozza, amelyben a kalandok zajlanak, tökéletes időutazásban van részünk, úgy érezzük, együtt küzdünk a Vörös Pimpernellel azért, hogy megmentsen mindenkit, és teljes gőzzel szurkolunk azért, hogy az elhidegült házaspár újra megtalálja a harmóniát.
Habár az írónő nem mindig tünteti fel jó színben az arisztokratákat, távol áll attól, hogy komolyabb társaldalomkritikát engedjen meg magának, a cél a szórakoztatás volt, ez pedig tökéletesen sikerült, hiszen több, mint száz év után sem merült feledésbe a Vörös Pimpernel története (amelyből egyébként több folytatást írt Orczy Emma, de ahogyan az lenni szokott, egyik sem ért az első rész nyomába). Habár nem mindig érthető, hogy miért titulálja az írónő "Európa legokosabb asszonyának" Marguerite-et (inkább tűnik egy elkényeztett, kicsit hisztis asszonykának a főhősnő, de aztán persze amikor nagy nehezen rájön férje titkára, végre összekapja magát, és méltó lesz hozzá), de mindvégig érezhető a házaspár között az érzelmek izzása, akkor is, amikor éppen úgy tűnik, hogy örökre elveszítik egymást. Mai szemmel nézve természetesen már egy kicsit lassúdad az események folyása, de a végére jól felpörögnek a kalandok, hogy aztán egy semmitmondó befejezéssel elvesszen a katarizis lehetősége, de mindezzel együtt egy izgalmas kalandregényt kapunk Orczy Emmától, amelyet egyszer mindenképpen érdemes elolvasni!
8/10
