Mindannyian ismerjük a feltörekvő tehetségek történetét, akikre azonnal lecsap a stúdiórendszer, hogy egy körzővel-vonalzóval rajzolt szisztémába nyomorítsa bele látásmódjukat. Legalábbis ezt a közhelyet látjuk ma annyiszor visszaköszönni - de bő két évtizede sem volt másképp, amikor a Trainspotting sikere megnyitotta Danny Boyle számára a kaput a legfelső kategóriához. Boyle megkapta az akkor a Titanic miatt éppen Hollywood legmenőbb sztárjának számító DiCapriot (aki a költségvetés majdnem felét emésztette fel, illetve évtizedekre a rendező ellenségévé tette Ewan McGregort, aki már ígéretet kapott a főszerepre), annyi pénzt, amennyibe szinte összes többi filmje került összesen - és mindebből mégsem sült ki semmi érdemleges.

Valahol létezik egy part, egy világtól elzárt, érintetlen lagúna, ahol minden gondunkat elfelejthetjük, és még csak a részeg és hangoskodó európai turistákkal sem kell osztoznunk rajta. Mesének, városi legendának tűnik, azonban a Thaiföldre érkező Richard (DiCaprio) elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, ő követni fogja a térképet, amit egy őrültségeket beszélő drogos rajzolt neki. Azonban hamar rá kell jönnie, hogy a fő kérdés nem az, hogy ez a földi paradicsom valóban létezik-e, hanem hogy rajta keresztül tényleg valóra válnak-e Richard vágyai.

Alex Garland könyve, illetve Hodge szkriptje remekül jeleníti meg a különleges élményekre, a tökéletes gondtalanságra vágyakozást és annak megszállott keresését, egy egyszerre szimbolikus és valódi kalandfilmes hangvételt használó történetbe csomagolva gondolatait. Ugyanakkor a téma részletgazdag kifejtése helyett inkább az érzés átadásán van a hangsúly, amitől A part egy hatásos, de kissé üres filmmé válik. És végeredményben ezzel sikerült Danny Boyle-nak a ló túloldalára átesnie. Boyle vibráló, extravagáns stílusának ugyan csak alkalmanként enged teret Garland műve (például a Begbie-ként megismert Robert Carlyle epizódszerepe nyomán), ugyanakkor a rendező művészete (illetve Hodge adaptációja) még nem tisztult le annyira, hogy ne a Trainspotting és a Sekély sírhant motívumait próbálja meg A partban is megvalósítani.

Erre jó példa a középrész, ahol az első komoly eltérések is megjelennek a regényhez képest - és ahol egyben szét is csúszik a film. A száműzetésbe vonuló Richard elmeháborodottsága egy az egyben a Trainspotting tripjeit, illetve a Sekély sírhant hasonló megszállottság-motívumát adja vissza, azonban ez nemcsak az atmoszférát, de az addigi koncepciót is megtöri. Főszereplőnk kézenfekvő kiábrándulása, a fináléra megszerzett konklúziók ugyanis egyáltalán nem indokolnak egy ennyire körülményes és ingergazdag prezentálást, ezzel pedig ki is lúgozzák és öncélú manírok garmadájává változtatják az addig biztos kézzel építkező alkotást.

A part tehát végül tényleg olyan lett, mint egy Hollywoodba betagozódni kényszerülő egyedi rendező kálváriája: hiú, felszínes és a saját elvesztett hangját kétségbeesetten kereső. Azonban Boyle is levonta ugyanazt a tanulságot, mint főszereplője, és délibábok üldözése helyett inkább megpróbálta megtalálni helyét a (film)világban - a többi pedig már történelem.

6,5/10

A part teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán