Watergate. Ez volt az a botrány, amibe belebukott Nixon elnök, ezt tudjuk, de vajon azt is, hogyan fajultak a lemondásig az események, hiszen alapvetően egy jelentéktelennek tűnő betörésről volt szó? Alan J. Pakula négy Oscar-díjjal kitüntetett filmjében ennek járt utána, és olyan kiváló politikai krimit rendezett a botrányt kirobbantó két újságíró, Carl Bernstein és Bob Woodward könyve alapján készült alkotásában, hogy sok - sok évvel a bemutató után is mindvégig izgalmas tud maradni, dacára annak, hogy tudjuk, mi lesz a végkifejlet. A siker kulcsa William Goldman kiváló forgatókönyve, a feszes történetvezetés, a jól felépített karakterek, valamint Robert Redford és Dustin Hoffman játéka volt. Redford egyébként nem akart szerepelni a filmben, ő vette meg a két újságíró könyvének filmjogait, és producerként tevékenykedett volna, de a stúdió csak úgy adott pénzt, ha vállalja az egyik főszerepet, így színészként is beszállt a projektbe. Mai szemmel nézve kicsit már lassú a történet, de az intenzitása időtlen, olyan érzésünk van, mintha mi is együtt nyomoznánk a Washington Post fiatal és ambíciózus riportereivel. Kőkemény politikai krimiről van szó, amelyen nem fogott az idő, kár lenne kihagyni az életünkből!
A demokrata párt központjának helyet adó épületben, amelyet Watergate-nek hívnak, betörés történik. A piszlicsárénak tűnő ügyre a Washington Post Bob Woodward-ot (Robert Redford) állítja rá, azonban kiderül, hogy a betörők olyannyira profik voltak, hogy néhányan a CIA-nak dolgoztak. Ígéretesnek tűnik a sztori, ezért a fiatalember megkapja társnak Carl Bernstein-t (Dustin Hoffman), és nyomozásba kezdenek, amelynek szálai olyan magasra vezetnek, hogy sohasem gondolták volna...
Mély torok. Nem, nem a legendás pornófilmről van szó, hanem arról az informátorról, aki segítette a riportereket abban, hogy átlássák az összefüggéseket, és levonják azokat a következtetéseket, amelyeket már "csak" bizonyítani kellett ahhoz, hogy az amerikai történelem máig legnagyobb politikai botránya (hiszen az elnök lemondott, azért, hogy megelőzze azt a szégyent, hogy lemondassák) megszülessen. Sok év kemény munkája volt ebben, de a fiatalemberek végigvitték az oknyomozást, pedig tudták, hogy mi a tét, és a főszerkesztőjük is kiállt mellettük. A szemünk előtt bontakoznak ki az egyre szövevényesebb ügy szálai, amelyről senki, a legkevésbé az újságírók gondolták volna a kezdetén, hogy meddig fog fajulni.
Nemcsak a főszereplők karaktere lett jól felépítve, hanem minden szereplőé, megértjük mindenki motivációját, így azt is, hogy miért segítették sokan az újságírókat, és ők miként jutottak lépésről lépésre beljebb abba a politikai mocsokba, amelybe véletlenül beletenyereltek, és hogyan dolgozták fel azt, hogy hazájuk jövője múlik azon, hogy bizonyítani tudják-e azt, amire fényt derítettek. Sok kis építőkockából épül fel a sztori, ami mai szemmel nézve kicsit lassan bontakozik ki, és alapvetően nem a politikára helyezi a hangsúlyt, hanem az emberekre, de a legnagyobb titok nem derül ki a filmből, vagyis az, hogy ki volt Mély torok, aki nélkül a Watergate-botrány soha nem ért volna el Nixonig. Ma már tudjuk, hogy a valódi neve Mark Felt volt, az FBI egykori ügynöke, majd igazgatóhelyettese, aki 2008-ban 95 évesen halt meg, és 2005-ben vállalta fel nyilvánosan szerepét az ügyben.
William Goldman méltán vihette haza az Oscar-díjat a forgatókönyvért, úgy írta filmre a Watergate-botrányt, hogy Nixon csak a film elején és végén tűnik fel, a hangsúly a nyomozáson van, nem az ügy végkifejletén, hiszen azt mindenki ismeri, összességében egy nagyon jó politikai krimit kapunk, amelyben sikerült elkerülni a heroizmust, egy izgalmas történetet kapunk, amelyből megérthetjük, hogyan lehetett egy szimplának tűnő betörés végkifejlete az elnök lemondása. Alan J. Pakula nagyon jól eltalálta a kor hangulatát, erős atmoszférát tudott teremteni, noha mai szemmel nézve nem kicsit lassúdad az események folyása, és akad néhány üresjárat, de összességében egy kiváló alkotásról van szó, amely a mai napig érdekes és értékes tudott maradni a nézők számára.
A történet nem Nixonról szól, hanem a 70-es évek Amerikájáról, arról, hogy két oknyomozó riporter hogyan jut el odáig, hogy átlássa, mennyire mocskos dolog a politika, és ezt nyilvánosságra is hozza, nem félve a következményektől. Ha mindig tudni akartad, miről is szólt a Watergate-botrány, ez a te filmed, de akkor is, ha egy igazán jó politikai krimit akarsz látni, amelyet biztosan nem felejtesz el, a kicsit döcögős kezdet után lélegzetvisszafojtva fogod nézni a történetet, holott pontosan tudod, hogy mi lesz a vége. Kötelező darab!
8/10
Az elnök emberei teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
