Peter Berg igaz történeteken alapuló akcióthriller-trilógiája (A túlélő, Mélytengeri pokol) utolsó felvonásához érkeztünk, amely a 4 évvel ezelőtti bostoni maraton igencsak friss tragédiáját dolgozza fel. Természetesen nem kell meglepődni, hogy a filmvilág minden kicsit is érdekes eseményre vércseként veti rá magát, a szenzációhajhászat mellett a hősies helytállást is kihangsúlyozva. A Patriots Day is azoknak az alkotásoknak a sorát gyarapítja, amelyekről már az első percben tudjuk, hogy az áldozatok fényképével és egy megható kétsoros szöveggel fog véget érni, ugyanakkor ha valakitől az idők végezetéig elnézegetném az ilyen alkotásokat, az Peter Berg.
Pedig ebben a forgatókönyvben még annál is kevesebb volt, mint amire a hasonló elv mentén felépülő filmektől számítanánk, sőt, a Patriots Day egyenesen kettő darab szkript összehegesztéséből született. Végeredményben pedig nem tesz mást, mint hogy felvázolja az események fontosabb szereplőit, majd lelkiismeretesen leköveti a robbantásokat és az elkövetők után folytatott hajszát. Semmi olyan klasszikus drámai eszközzel nem fogunk találkozni, mint motivációk, karakterívek és konfliktusok, senki ne számítson olyasmire, hogy ebből a filmből érti majd meg a terroristák indokait vagy a feladatmegoldásnál komolyabb dilemmákkal szembesülő figurákat lát majd. Mindeki megkapja a maga patikamérlegen kimért két jelenetét (jellemzően egyet a robbantás előtt, egyet pedig utána), egyedül a minden történésbe erőszakkal beszuszakolt Mark Wahlberg bír lényegesebb jelenléttel.
Ez az eszköztelenség ugyanakkor óriási mozgásteret ad a rendező számára, akinek így nem kell a kötelező klisék, szájbarágós közhelyek és a hazafias giccs után szaladgálnia. A Patriots Day úgy tud elképesztően visszafogott élmény maradni, hogy több patriotizmus van benne, mint három Michael Bay-filmben együttvéve (mindent elmond, hogy ezt a Zac Brown Band-számot hivatkozzák benne) és hogy végeredményben a szokásos, könnyes szemű hősiességbe burkolja minden szereplőjét az egyszerű áldozatoktól a kőkemény tűzharcokba keveredő rendőrökig. Berg stílusa még inkább a mesterkéletlen dokumentarizmus felé tolódik el, dísztelen kézikamerázásához már nem társulnak lassítások és a látvány kedvéért megkomponált beállítások. A robbantásokat is bár várjuk, ebben a tálalásban döbbenetes hirtelenséggel hasítanak bele az események folyásába, éppen akkora felkészületlenséggel érve a nézőt, mint magukat a szereplőket is. Innentől kezdve pedig másfél órán keresztül a bőrünkön érezzük a célegyenes vérmosta káoszát, a nyomozás frusztrációját és a testvérek ámokfutásba forduló menekülésének feszültségét.
Természetesen a Patriots Day éppen annyira körzővel-vonalzóval megrajzolt, mint amennyire egy tömeggyártott megemlékező-film az lehet(senki ne várja tehát a Greengrass-féle United 93 vagy Véres vasárnap magasságait), azonban annyira intenzív élmény, hogy aligha ezen fogunk gondolkozni közben. A rendező összes felesleges manírját lenyesegetve tökélyre fejlesztette stílusát, kár, hogy ezt éppen (legutóbbi hármasát tekintve) tartalmilag leggyengébb történeténél sikerült. Mindenesetre a Patriots Day jól jelzi, hogy megfelelő alapanyag esetén Bergtől akár remekművekre is számíthatunk majd a jövőben.
7,5/10
A Patriots Day teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
