(Spoileres lesz.)

Danny Boyle filmje pont fordítva csapódott le a köztudatban, mint a mostanában szokványos múltba révedezések: fanyalgás helyett várakozás övezte születésének hírét, hogy aztán rekordbevételek helyett egyenesen elpárologjon a népszerűsége. A kritika pedig annyira sem méltatta, hogy jobban megerőltesse magát a minden nosztalgiafilmre készséggel rásütött feleslegesség közhelyén. Valóban, a kopipészt Ébredő Erők, rémisztő Terminator: Genisysek és Jurassic Worldök világában könnyű arra kalibrálódni, hogy minden cím, ami 20-30 évvel ezelőttről ismerős lehet egy totál felesleges rókabőrt takar, azonban Danny Boyle nosztalgiázása esetében nem működik ez a skatulya.

Részben azért, mert a T2 nem nosztalgiafilm, hanem nosztalgiafilm-szatíra, amelyben a múltidézős narratíva mellett egyenrangúan jelenik meg annak kigúnyolása, mind a szereplők saját sorsára, mind egy meta-szinten magára az alkotásra értve. (Elég sok szimbolikus értelmezése lehet annak, hogy Mark és Simon nem egy átlagos kocsmát, hanem egy karikatúrába illő nosztalgiarendezvényt foszt ki, méghozzá egy igencsak igénytelen, de a megfelelő érzelmi húrokat pengető műsor álcájában.) És persze, a T2 hivatkozik a Trainspottingra, többet és pofátlanabbul, mint bármelyik másik "műfajtársa", azonban azokkal szemben egy nagy fegyverténye van: konkrét, élő kapcsolata van az előddel, ami több néhány megráncosodó színésznél és látványos összekacsintásnál a nézővel. Hiába telt el 20 év, a történet gyakorlatilag ott folytatódik, ahol abbamaradt, vagy azért, mert (mint Renton esetében) nem történt velük semmi érdemleges, vagy mert képtelenek voltak a változásra.

Egy klasszikus midlife crisisba érkezünk meg, ahol Rentonnak azt kell belátnia, hogy nemcsak a drogos életmóddal, de az általa eredetileg tagadott polgári élettel is befürdött, és nincs programja élete hátralévő éveire. Persze egykori barátai sem boldogabbak, nem csoda, hogy mint oly sokan, ők is gyerekeiken keresztül próbálják meg kijavítani saját elrontott életüket. Spud és Begbie is arra jut, hogy ha saját magáért már nem is, gyereke boldogságáért még tehet, még ha ez esetükben radikálisan eltérő megoldásokat is eredményez. (Nem véletlen az sem, hogy Renton gyermektelenségét szégyelli leginkább Sick Boy előtt.)

Azonban életük ettől még nem nyer értelmet, aminek köszönhetően a második Trainspottingot még az elsőnél is jobban átjárja a kiábrándultság. Akkor ugyanis még egy lázadást, egy tudatosan felvállalt nihilizmust láthattunk, húsz évvel később viszont már egyenesen kényszer az értékmentesség és jövőtlenség. Érdemes megfigyelni az új Choose life-monológot, amelynek már felvezetése is árulkodó: Renton jelentéktelen játékként, jópofa emlékként aposztrofálja az egykori hitvallást, amely a Trainspottingot nézők millió számára keretezte, és különösebb beleélés nélkül adja elő annak parafrázisát Veronikának. Akit ennek megfelelően hidegen is hagynak Mark szavai, és nem feltétlenül azért, mert eggyel fiatalabb generációként nem tudja átérezni a koravén, közhelyes siralmakat a közösségi hálóról, hanem mert ahhoz is túl kiábrándult és nihilista, hogy legalább valaminek a tagadását megfogalmazza. Lehet, hogy nem emlékeztet minket az elvtelenség filmes definícióját jelentő gengszterekre és pszichopatákra, de valójában a megélhetésen kívül semmi magasztos nem vezérli, és hozzá képest a 90-es évek heroinistái is céltudatos embereknek tűnnek.

Ugyanakkor ez a kontrasztképzés bőven túlmutat a nosztalgiafilmek sablonná üresedő utalgatásain, ugyanis a Trainspottingnak legalább akkora szüksége van a T2-re, mint fordítva. A 20 éve adott, hamisan csengő feloldozás, a sokkhatáson túl is súllyal bíró gondolatok hiánya szinte követeltek egy valódi lezárást, amely nem fél igazán könyörtelen lenni szereplőivel. Hiszen szereplőink csak most szenvednek igazán és vezekelnek akkori bűneik miatt, most döbbennek rá és mondják egymás szemébe, hogy egyaránt bűnrészesek Tommy halálában, vagy hogy nemcsak fiatalságukat, hanem egész életüket eltékozolták, és már nincs lehetőségük arra a reményteli korrekcióra, amely felé Renton az első film végén elindult. De talán még ennél is durvább felismerés, hogy ő is hiába tört ki a drog és pitiáner balhézás ördögi köréből, valójában egy tapodtat sem jutott előrébb.

Ebből az ijesztő valóságból menekülnek szereplőink újra egy droghoz, amely azonban nem egy konkrét szer, hanem maga a nosztalgiázás. Boyle ezt remekül jeleníti meg, amikor Simon és Mark sztorizgatását egy kvázi-hallucinációvá változtatja, és végeredményben a T2 története semmi másról nem szól, mint hogy hogyan küzdenek meg hőseink a múlttal és jönnek le erről a cuccról. Kevés ennél aktuálisabb és szükségszerűbb gondolat létezik most, amikor a retro-partiktól kezdve az állandóan visszautalgatásokban működő popkultúrán át a "régen minden jobb volt"-közhelyekig mindenhol a jelen kiábrándult megtagadása és a múltba menekülés jellemzi világunkat.

A megoldás pedig a megszülető regényben szintetizálódik, amely sokkal több egy hatványozottan önreflexív gegnél: ez ad lehetőséget Begbie-nek és Spudnak (illetve közvetve a többieknek is), hogy szembenézzenek és szembesüljenek örökségükkel, és megtalálják a megfelelő hozzáállást a mögöttük álló élethez. A T2-ben megszülető Trainspotting azt jelképezi, hogy a nosztalgiázás bár lehet káros és értéktelen, de maguk az emlékek nem azok. És aki egészséges viszonyulást talál a múltjához, az éppen olyan önfeledt és boldog tud lenni, mint Renton, Spud és Simon a T2 záró képsorain.