A Nobel-békedíj szépen csillog, de iszonyatos ára van, amelyet Shirin Ebadi nem hallgat el életrajzi kötetében. Nőiesen bevallom, nem ismertem eddig ennek a rendkívüli hölgynek az életútját, aminek nem a felszínességem az oka, hanem az, hogy azok a problémák, amelyekért ő állhatatosan küzd, nem részei az én mindennapjaimnak. Nem vagyok vak az emberi jogok iránt, de mivel engem nőként nem ért még komolyabb diszkrimináció (szabadon tanulhattam, egyetemre járhattam, a munkám során sem kellett tapasztalnom olyan megkülönböztetést, ami elérte volna az ingerküszöbömet, stb), ezért nem foglalkoztam mélyebben ezzel a témával, ennek köszönhető, hogy a díjon kívül nem sokat tudtam a szerzőről, viszont nagyon érdekelt, hogyan élte meg az iráni történelem utóbbi néhány évtizedét közvetlen közelről egy olyan nő, akinek volt bátorsága a maga békés eszközeivel szembeszállni az állammal. Mélységesen megdöbbentem a történeten, és nagyon tisztelem Shirin Ebadit azért, mert nem tudták megtörni őt, pedig elvettek tőle az évek során mindent, ami fontos volt neki, ő mégis kitartott az elvei mellett, és olyan erkölcsi szilárdságról tett tanúbizonyságot, amely igencsak ritka manapság. Elvileg az ő önéletrajza ez a könyv, és valóban nagyon sok magánéleti vonást tartalmaz, de elsősorban az ő szeretett Iránjáról mesél benne nekünk, és arról, hogy milyen érzés napi szinten élni egy olyan országban, ahol lábbal tiporják az emberi jogokat. Őszinte, túlzásoktól mentes kötetet tarthatunk a kezünkben, amely egy nagyon fontos problémára hívja fel a figyelmet, távol a bulvártól, az érzelmeinkre hatva, de nagyon is értelmesen megfogalmazva a mondanivalóját.

Shirin Ebadi volt az első nő Iránban, aki bíróként komoly szakmai karriert futott be, amelyről azonban le kellett mondania, miután megdöntötték a sah uralmát, és a konzervatív vezetés nem engedte, hogy tovább folytassa munkáját. Élete új értelmét ügyvédként, az emberi jogok iránt elkötelezett aktivistaként találta meg, melynek eredményeként 2003-ban Nobel békedíjjal tüntették ki. Azonban a hatalomnak egyre jobban csípte a szemét a tevékenysége, és aljasabbnál aljasabb húzásokkal elérték, hogy kénytelen legyen elhagyni szeretett hazáját...

A zsarnokságnak rengeteg arca van, rémisztő volt olvasni, milyen válogatott lelki kínzásokkal kellett szembenéznie Shirin Ebadinak, akit a Nobel-díjának (és az ezzel járó nemzetközi médiafigyelemnek) köszönhetően nem mertek börtönbe zárni, de ettől eltekintve mindent megtettek, hogy pokollá tegyék az életét. Kezdetben csak fenyegetőző levelekkel árasztották el, majd fokozatosan durvult odáig a helyzet, hogy bezáratták vele az irodáját, elkobozták a vagyonát, börtönbe vetették a húgát és elérték, hogy annyira elidegendjenek egymástól a férjével, hogy elváljanak. Nagyon erős hit kell ahhoz, hogy ilyen erős nyomás alatt se törjön meg valaki, és a szerző nem rejti véka alá, hogy mennyire megnyomorították lelkileg ezek a méltatlan támadások, mennyire fáj neki, hogy szétesett a családja, és hogy jelen állás szerint soha nem térhet vissza Teheránba. A munkába temetkezett, minden nemzetközi fórumon felhívja a figyelmet arra, hogy milyen komoly problémák vannak Iránban az emberi jogok tekintetében, és annak ellenére nem bánt meg semmit, hogy nagyon sok mindent veszített el azért a tevékenységért, amelyre feltette az életét.

Okosan van megszerkesztve a könyv, az iráni politikai változásokkal együtt kerülnek bemutatásra a magánéleti szálak, így figyelemmel kísérhetjük, hogyan lett egyre erősebb az elnyomás, miként nyírbálta meg a hatalom egyre jobban a szabadságjogokat, és lett egyre elviselhetetlenebb az élet Teheránban. Shirin Ebadi soha nem akart elmenni szülővárosából, mélyen hitt abban, hogy otthon kell maradnia és ott kell megtennie mindent azért, hogy könnyítsen az ott élők sorsán a tőle telhető eszközökkel, de végül nem hagytak a hatóságok a számára választást, így már hosszú évek óta külföldön él leányaival együtt, míg volt férje egykori otthonukban maradt. Nagyon szomorú volt végigkövetni, hogyan bomlott fel az az erős érzelmi kötelék, ami ezt a két embert összekötötte, hogyan törték meg aljas eszközökkel a férfit, és miként jutottak el odáig, hogy a válás mellett döntöttek. Azonban a családi problémák bemutatása közben is arra hívja fel a figyelmünket az írónő, hogy mennyire nem válogatnak az eszközökben a hatóságok, ha úgy gondolják, hogy a fennálló hatalmi rend ellen szegül valaki, még ha olyan békés eszközökkel is, mint Shirin Ebadi.

Önéletrajzi kötetről van szó, de alapvetően mégis kordokumentum, megismerhetjük belőle a 70-es évektől napjainkig Teherán mindennapjait, illetve rövid összefoglalót kapunk a politikai eseményekről, egy olyan ember szemével, aki saját bőrén tapasztalta meg a hatalommal való konfrontáció minden stációját. Érzelmes, de ugyanakkor nem csapongó, hanem rendkívül átgondoltan megfogalmazott írásról van szó, amelyből megismerhetjük Shirin Ebadi küzdelmes, de rendkívül tiszteletre méltó életét, és rávilágít azokra a visszásságokra is, amelyeket a hatóságok követtek el az elmúlt évtizedben Iránban az emberi jogok ellen. Az írónő célja az elgondolkodtatás, és a figyelemfelhívás, ezt a könyvet nem jó olvasni, de a témája miatt minden betűje fontos.

8/10

A könyvet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.